Az általam lefényképezett anarchista falragaszok a József Attila utcában, az úttesttel párhuzamosan futó árkádsoron találhatók. Az árkádsoron mai napig ott díszeleg az egykori Postabank felirat.

A falragaszok rögtön két ponton is “kommunikálnak” a helyszínnel, mindeközben azonban teljes mértékben beilleszthetők az anarchizmus  ideológiájába.

Talán nem igényel külön magyarázatot, hogyan kapcsolódik a helyszínhez és az anarchizmushoz  a két József Attila idézet (érdemes elolvasni a Levegőt újra, nem is emlékeztem, mennyire aktuális a 4. versszak!).  A szőranya már kicsit összetettebb dolog: szerintem ez a lény egy Anti-postabank-maci! A Postabank maci csak úgy ült egymagában, passzívan eldőlt, úgymaradt. Ezzel szemben szőranya aktívan szerepet vállal, megragadja a parlamentet és porrá zúzza a hatalmat. Ebben az anarchista végrehajtó-godzillában csupán egy zavaró tényező van: annyira aranyos, hogy nem teljesen hiszem el neki, hogy képes végrehajtani ezt az akciót. De az anarchistáknak akad egy másik godzillája is:

Ez talán a legfurcsább kép: a dögös anarcho-woman autókat semmisít meg. Ez sem áll távol az anarchista, baloldali hagyománytól: a 68-asok nagy ideológusa Herbert Marcuse a saját tulajdonú autót látta a kapitalizmus egyik tipikus önzési megnyilvánulásának. Persze azt se gondoljuk, hogy az anarchizmus kizárólag “csajos” mozgalom. Jut itt hely másoknak is:

A végén pedig ünnepelhetünk egy jót:

Végezetül van egy nagyon érdekes falragasz. Az egyik József Attila verses alkotást ugyanis “felülcímkézték”. Mindez jelzi, múló műfaj a graffitik és falragaszok világa. Esetünkben a béke és szeretet győzedelmeskedett, és teljesen újraértelmeződött az alkotás.

Az irredenta szobrok elé, a tér képzeletbeli észak-déli tengelyén 1928-ban épül fel az Ereklyés Országzászló. A zászlónak mint a nemzet összetartozását szimbolizáló jelképnek már az irredenta szobrok felavatása idején fontos szerep jutott.  Az 1921-es szoboravatási ünnepségen Zadravecz István katolikus tábori püspök megszentelte a kimondottan erre az alkalomra készült országzászlót, melyet, miután más keresztény felekezetek vezető lelkészei is megáldották, a Bazilikában helyeztek el.

Az Ereklyés Országzászló felállítása az irredenta kultusz olyan elemét teremtette meg, mely országszerte elterjedt (1941 végére 702 országzászlót állítottak fel). Az Szabadság téri országzászlót a magyarság számára szimbolikus fontosságú napon, augusztus 20-án avatták fel, ezzel is utalva a Szent István által alapított államra, az eredeti országhatárokra. A Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett emlékmű számos vallásból kölcsönzött utalást tartalmazott: a zászló talapzata leginkább egy templomi szószékre emlékeztet – igaz a szónoklatok mellett éppen hogy „katonai” funkciója volt, hiszen gyakran állt itt őrség, tartottak őrségváltás. Ez látható egy korabeli filmhíradón is.

A templomi szószékekhez hasonlóan (azokat ugyanis gyakran díszítették bibliai idézettel, vagy szimbolikus Tízparancsolat táblával)   itt is megjelent az „ige” három magyar nyelvű idézet formájában: Urmánczy Nándor jelmondata címerpajzsba vésve („A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyarország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig”), a Papp-Váry Elemérné által írt Magyar Hiszekegy, továbbá „Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le” felirat. A jobb és bal oldalon angol és olasz nyelvű idézet erősítette meg, hogy a magyar igényeknek nemzetközi támogatói is akadnak, a feliratok Lord Rotheremere-től és Benito Mussolini olasz diktátortól származtak. A szószék előtt az ország nagycímere mellett az Árpádok, az Anjouk és Mátyás címere díszelgett – utalva a nemzeti nagyság kiemelkedő időszakaira.

Az Ereklyés Országzászló képeslapon / Forrás: Zeidler lásd alább

A zászlórúd alján kitárt szárnyú Turul foglalt helyet, a rúd tetején pedig egy esküre emelt 1 méteres kéz volt, melyet Horthy Miklós kezéről mintáztak. A bronz országzászlóba a magyar vármegyék és községek zászlószögeit verték. Az országzászlón a nemzeti lobogó félárbocon volt, mely kifejezte, hogy a nemzet folyamatosan gyászol  (az Országgyűlés zászlajának félárbocra eresztéséről már 1920-ban a trianoni békeszerződés ratifikáláskor döntöttek). A zászlót csak az elcsatolt területek visszaszerzésekor, de akkor is csak egy hétre húzták fel teljesen.

Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy a huszas-harmincas években a fasiszta Németországban jellegzetes zászlókultusz alakult ki, és az Egyesült Államokban éppen ebben az időszakban – meglehetősen egyedülálló módon – szabályozták törvényben a csillagos-sávos lobogó használatának módját.

A nácik kultikus tárggyá tették azt a zászlót, melyet a müncheni sörpuccs idején meghalt SA-tagok vére állítólag átitatott. Ez a vérzászló (németül: Blutfahne, eredetileg ez a vörös színű zászló a Német-Római Császárság idején a földesúr pallosjogát jelezte) a nemzetiszocialista mozgalomban ős-zászlóvá avanzsált, a vérzászlóval avatták ugyanis fel – egyszerű összeérintéssel – a párt- és SS-zászlókat. Az Egyesült Államokban pedig 1923-ban tartották a Nemzeti Zászlókonferenciát, melyben lefektették a zászlóhasználat szabályait; ebből születik 1942-ben a Federal Flag Code, azaz a zászlótörvény. Ekkor szüntetik meg különben a Bellamy köszöntést, melyet 1890 óta naponta használtak az amerikai iskolás gyerek. A Bellamy köszöntés ugyanis kísértetiesen hasonlított az olasz és német fasiszta karlendítésre, már csak azért is, mert Francis Bellamy maga is az ókori rómaiak köszöntését kopírozta. A felemelt karral való tiszteletadást az 1942-es zászlótörvény elfogadásával  a ma is ismert szívre tett kézzel történő tisztelgés váltotta fel. Mindezzel a kis kitérővel csak annyit szeretnék jelezni, hogy önmagában a zászló tisztelete – mely alapvetően katonai hagyomány – nem csak az autoriter rendszerek sajátja.

Gyerekek gyakorolnak: Bellamy köszöntés az USA-ban, Hitlergruß Németországban

De vissza a Szabadság térre! Szintén az Ereklyés Országzászlóhoz kapcsolódó szertartás része volt a csonka-magyarországi községekből, a 72 történelmi vármegyéből (tehát a horvátországiakból is!), valamint más fontos helyszínekről (pl. különböző fontos csatahelyszínek) érkező föld elhelyezése egy kőlappal elzárható urnába (erről a szertartásról is fennmaradt egy filmhíradó-részlet).  Ezzel gyakorlatilag egyfajta új koronázódomb létesült. A második világháborúig gyakorlatilag a Szabadság tér állami ünnepségek és társadalmi események fontos helyszíne: felvonultak itt társadalmi szervezetek,  tartottak itt háztömb körüli kerékpárversenyt.

Az Ereklyés Országzászlót 1945-ben elbontják, akkor talán még nem is annyira ideológiai okokból, hanem mert zavarta egy másik emlékmű megépítését. Ekkor készül el ugyanis a szovjet emlékmű – a közhiedelemmel ellentétben nem az Országzászló pontos helyére, hanem attól északra. A Magyar Élettér Alapítvány a Szabadság téri mélygarázs építése idején feltárta az országzászló alapját a szovjet emlékműtől délre, azzal a céllal, hogy újra felépítsék az emlékhelyet.

Kései irredenta szobrok: meztelen fájdalom

Érdekes módon a harmincas években a térre kerülő két irredenta szobor teljesen meztelen alakokkal fejezi ki a nemzetet ért fájdalmat. 1932 október 6-án avatták fel a francia Emile Gustav Guillaume szobrát, melyet a már említett Lord Rothemere ajándékozott Magyarországnak. Érdekes módon Guillaume-nak  egy első világháborús ütközetre emlékeztető meztelen nőalakja 1919-ben Londonban még komoly megütközést keltett. Feltehetően Magyarországon is sokat változott a közízlés a harmincas évek elejére.

A Magyar Fájdalom szobrával szemben állt a Magyar Feltámadás alakja, Dózsa-Farkas András alkotása, mely egy meztelen férfit ábrázolt. A „historizáló” szobrászat helyett ez az alkotás már-már expresszionista. Mindkét szobor sorsa érdekes: a Magyar feltámadás alakja 1940-ben – szimbolizálva, hogy megkezdődött a feltámadás az első bécsi döntéssel – Kassára került, további sorsáról nem tudunk semmit. A talapzat ma is látható, az eredeti helytől északra, éppen az egykori TV-székház előtt. Tetején ma az Újépület vértanúinak kelyhet formázó emlékműve áll.

A magyar feltámadás és a magyar fájdalom szobra/ Forrás: szoborlap.hu Sila

A Magyar fájdalom alakja Napfürdőző nő néven 1947-ben a Palatinus strandra került, majd 1973-ban a balfi gyógyfürdő parkjába állították fel, ahol ma is látható. Hozzá kell tenni, hogy Guillaume alkotása messzemenően lehetővé ezt az újraértelmezést.

Porrá lett hála

Egyetlen egy eltűnt alkotásról kell még megemlékeznem: Kisfaludi Stróbl Zsigmond „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép” című alkotásról. Persze rögtön szemet szúrhat, hogy az egykor az Észak irredenta szobrát alkotó Kisfaludi Stróbl hogyan jutott el a Generalisszimusz dicsőítésének kőbe faragásáig. Nagyon igazságtalan lenne azt mondani, hogy a művész megalkuvó volt és jó benyalt az új rendszernek. Egy alapvetően köztéri szobrokra szakosodott szobrász könnyen munkanélkülivé válhatott, ha nem volt elég képlékeny. Ráadásul szerintem Kisfaludi Stróbl zsenialitását jelezte, hogy egyből ráérzett a „szocialista realizmus” követelményeire.

A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép/ Forrás: szoborlap.hu / Sila

A szobor mind a négy alakja enyhén felfelé szegett fejjel, reményteljesen néz keletnek – bár nem tudom, hogy a szobor pozicionálás során az égtájat tudatosan, az új napkelet szimbolikájának jegyében választották-e meg? A férfi munkás (kezében kalapács), a nő paraszti származású (kezében búzakéve), az előttük álló két gyerekből pedig még bármi is lehet – legalábbis a korabeli ideológia ezt sulykolta. Érdekes, hogy a nő/lány, férfi/fiú arca nagyon hasonlít, mondhatnánk azt is, hogy uniformizált. A mester talán megérzett valamit … Mindenestre ez a szobra sem élt túl őt: 1956-ban ugyanis felrobbantották az alkotást.

Végezetül azoknak, akik szeretnének még jobban elmélyülni a témában, ajánlanék egy-két könyvet. Online is olvasható Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között című remek írása Köztéri szobrok témában Pótó János könyveit érdemes forgatni: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest köztéri emlékművei.1945-1949, melyet az MTA adott ki (különösen érdekes a könyv végén található Sztálin-szoborpályázat képanyaga!), valamint Az emlékezés helyei.  Emlékművek és politika, mely az Osirisnál jelent meg  2003-ban.

Irredenta szoborcsoport (1921, 1945): 1) Nyugat (Sidló Ferenc) 2) Észak (Kisfaludi Stróbl Zsigmond) 3) Kelet (Pásztor János) 4) Dél (Szentgyörgyi István)

5) Ereklyés Országzászló (Fürdei Richárd, Lechner Jenő, 1928, 1945)

6) Magyar Feltámadás szobra (Dózsa Farkas András, 1936, 1940)

7) Magyar Fájdalom szobra (Emile Gustav Guillaume, 1932, 1947)

8 ) „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép” ( Kisfaludi Stróbl Zsigmond, 1949, 1956)

?) Markovits Iván mellszobra (Horváth Géza, 1913, ?)

Kezdjük a legrégebbi eltűnt alkotással: a magyar gyorsírás atyjának, Markovits Ivánnak a mellszobrát 1913-ban helyezték el a tér déli részén. A térképen kérdőjellel jelöltem, mert sajnos nem tudom pontosan hol állt és mikor távolították el. A talapzaton egy bronz toll jelképezte a gyorsírást. Nehezen lehetne politikai jelentőséget tulajdonítani a szobornak, így furcsállom, hogy eltávolították, de az is lehet, hogy a második világháborúban sérült meg.  A térképen 1-től 7-ig jelölt helyeken az ország megcsonkításához kötődő szobrok álltak.

Irredenta szobrok – fájdalom szülte mitológia

A két világháború közötti időszakban a Szabadság tér képét jelentősen meghatározta az északi részen felállított irredenta szoborcsoport, valamint az országzászló. A harmincas években aztán további két, az ország megcsonkítására utaló szobrot állítottak fel a déli részen.

Elsőként érdemes elolvasni az irredenta szobrok korabeli leírását, mely sokat segít értelmezésükben.

Az „Észak” című emlékmű főalakja 3 méter magas, keresztrefeszített Hungária. A hozzásimuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi a régi anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előretörő kuruc alakja védi, emlékeztetve arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek. (…)

A „Nyugat” című szoborcsoporton az ifjú az elszakított nyugati vármegyéket jelképezi. Térdre hullva borul a magyar Szent Koronára, s míg jobbjával az ország testéről leszakadni készülő nyugati vármegyék címerpajzsát öleli magához, addig baljával görcsösen kapaszkodik a nagy magyar kettőskeresztes pajzsba. Fölötte áll Hadúr alakja, kezét nyugtatva az ifjú címert szorító karján, jobbjában védően tartva a nemzet pallosát. Arcán kemény dac, hit és önbizalom. Lábainál szárnyait repülésre tárva a Turul. (…)

A  „Dél” című szobron magyar férfi karddal és a magyar címerrel díszített pajzzsal kel a Délvidéket jelképező svábleány védelmére. Az előtte lévő búzakévék Nagy-Magyarország éléstárát, a Bácskát és a Bánátot jelképezik. (…)

A „Kelet” című szobron az ősi magyar erőt megtestesítő Csaba vezér a megtorlás pillanatát várva felszabadítja a levetkőztetett és kopjafához láncolt, bilincsekbe vert, Erdélyt jelképező – kezében az országrész címerét görcsös reménységgel szorító – alakot. (…) (Idézi: Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás, Budapest 1989, 27-28.)

A szobrokon több mitológiai, allegorikus alak is szerepel. A bizonyos képzőművészeti hagyománnyal rendelkező Hungária az európai nemzetallegóriák sorába tartozik, bár éppen az irredenta szobrokon egészen sajátos értelmezést kap. Számos európai nemzet azonosította magát nőalakkal, mindegyik sajátosan árulkodik az adott nemzet önképéről, hagyományairól. Az olaszok L’Italia turrita-ja (szó szerint tornyos Olaszország) fején tornyot formázó koronája a reneszánsz olasz városállamaira utal. Gyakran ábrázolták búzakalásszal utalva Olaszország mezőgazdasági jellegére, a fasiszta időkben pedig a rómaiak hatalmi jelképével, a fasces-al. Germánia alakjában egyesült a robusztus anya és a harcterek mitikus lénye, a valkűr alakja. A kard és pajzs mellett  a német-római császárság koronájával ábrázolták. Britannia nőalakja kezében szigonyt tartott (utalva a tengeri hatalomra), gyakran ábrázolták az ókori Pallasz Athéné által viselt sisakkal. Mellette az oroszlán a bátorságot jelképezte. Ausztria alakját fején hol koronával, hol pedig – az olasz allegóriához hasonlóan – vártoronnyal ábrázolták. Ezeken kívül a franciák és svájciak is rendelkeztek saját nőalakkal, sőt, valójában Európát önmagában is nőnek tekintette a történelmi-mitológiai hagyomány. A nemzet azonosítása egy nővel ill. anyával hasonló elképzelés alapján történhetett: egy anya mindent megtesz gyermekéért, így ha egy országot anyaistenség védelmezi, az ellenség nem sok jóra számíthat.

Hungária alakja valamelyest beilleszthető az európai allegorikus nőalakok hagyományába, ugyanakkor rendelkezik tipikusan magyar jellemzővel is. Az egyik első Hungária az aradi Szabadság szobor központi figurája, mely Anjou-liliomos sisakban, bal kezére csatolt pajzzsal kardjára támaszkodik, jobbjával babérkoszorút emelve a magasba. Jellegzetesen szecessziós nőalak, hasonló e korszak más allegorikus nőábrázolásaihoz (tudomány, művészet, ipar megszemélyesítése). Alakja méltóságteljes, győzedelmes, magyar mivoltát hosszú copfja jelzi. A hosszú copf az irredenta szobrokon is megjelenik; ott nem csak Hungária, hanem Csaba és az Észak férfifigurájának is “magyaros” jellemzője.

Az aradi Szabadság szobor központi alakja, Hungária (Vasárnapi Újság, 1889 október 6.)

Kisfaludi Stróbl Zsigmond Észak szoborcsoportjára megalkotott Hungáriája erősen átértelmezi Magyarország védőistennőjének szerepét: egyesül benne a pogány Boldogasszony (melyből különben a magyar hagyomány szerint hét volt!) és a szenvedő Szűz Mária (lásd még: Magyarország a középkori hagyomány szerint Mária országa) alakja. Szenvedésének határtalanságát jelzi, hogy keresztre feszítették, pontosabban a keresztről való levételének pillanatában látható.

Kisfaludi Stróbl Zsigmond különben egy másik, sokkal inkább a XIX. századi hagyományhoz visszanyúló Hungária szobrot is alkotott . A soproni Tűztorony belváros felé néző kapujára készített szoborcsoporton – mely a Trianoni békét felülíró soproni népszavazásnak állít emléket – a központi nőalak már nem a megkínzott anyaistenség, hanem a Szent Koronával a fején trónoló, méltóságot sugárzó királynő.

További két Hungária ábrázolást találtam a szoborlap.hu adatbázisban: mindkettő első világháborús emlékmű a harmincas évek végéről. A Pest megyei Sződön látható Hungária Istenasszony neve ellenére is inkább a szecessziós hagyomány jegyében született. A Mosonmagyaróváron 1938-ban felállított emlékmű ugyanakkor sokkal inkább a Szűz Mária középkori ábrázolásival mutat hasonlóságot.

De térjünk vissza az irredenta szobrok alakjaihoz. Talán nem ugrik be mindenkinek azonnal, hogy ki az a Hadúr a Nyugat szoborcsoporton (mert itt nem Horthy Miklósról, Magyarország Haduráról van szó). A Hadúr mint mitológiai alak először Aranyosrákosi Székely Sándor „A székelyek Erdélyben” című műeposzában szerepel (Haddur néven). Vörösmarty állítólag már Székely előtt használta a Hadúr nevet, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Hadúr a XIX. század eredetmonda-gyártásban kiötlött magyar hadisten, aki soha nem is vált a magyar eredetmitológia részévé . Alakja talán leginkább a “magyarok istene” képzetével azonosítható.

Talán az egyetlen valóban eredeti történelmi jelképünk, melyet nem tudott bedarálni a hittérítő buzgalom Szent István idején, a turul. A turul köré különben nem fabrikáltak további nemzeti mitológiát, egyszerűen azért, mert eleve adott volt erős jelentéstartalma. A ragadozó madár egyébként szintén kedvelt európai nemzetjelkép (német, orosz, osztrák, szerb stb.).

Végezetül meg kell még említeni Csaba királyfit: a székely hagyomány szerint Csaba királyfi, amikor nemzetének szüksége lesz rá, vissza fog térni a Hadak útján (ami valószínűleg a tejutat jelképezi és a magyar sámánhit öröksége). Ez sem ismeretlen mitológiai elképzelés más népeknél: a németek Barbarossa Frigyest várják vissza, aki “örök” álmából felébred majd, ha a Reich-nak szüksége lesz rá.

A irredenta szobrok mitológiai alakjai közül kettő újabb keletű (Hungária és Hadúr), kettő régebbi hagyományokhoz köthető (Csaba királyfi, Turul), ezek közül a Turul éppen a XIX. században válik szélesebb körben ismert magyar nemzeti jelképpé. A nemzeti mitológia kutatása, át- és újraértelmezése, sőt ferdítése szintén a XIX. század jellegzetessége, majd a I. világháború után a sértett nemzeti öntudat újra felfedezi magának és megint újraalkotja a nemzeti jelképeket és hősöket. Nemcsak nekünk magyaroknak okoz gondot, hogyan bánjunk e jelképekkel, sokkal keményebben vetődött/vetődik fel ez például Németországban. Ezek a jelképek világháborús szereplésünk miatt “terheltek”, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy évszázados hagyománnyal bírnak. Ebből a szempontból tehát teljesen lényegtelennek tartom, hogy például Csaba királyfi mítosza pontosan honnan származik és milyen régi. Semmivel sem vagyunk nagyobb nemzet, ha a monda előbb keletkezett, mint a germán hősi énekek.  Tegyük hozzá azt is, hogy ma a legelterjedtebb Trianon jelkép éppen hogy nem az ősi turul vagy akár a székely Csaba királyfi, hanem az autó hátuljára ragasztott Nagy-Magyarország térkép.

A irredenta szobrok érdekessége, hogy mindössze két nemzetiség jelenik meg rajta: egy szlovák kisfiú (a korabeli szóhasználattal tót!) és egy sváb leány. A többi, egykor Nagy-Magyarországon élt nemzetiség nem szerepel. De ők ketten eleve kiskorúak, így a magyaroknál keresnek a szobor alkotói szerint védelmet. Mint tudjuk a történelmi tények ennek messzemenően ellentmondtak: a szlovákok adandó alkalommal önálló államot alkottak, a svábok egy része pedig a Harmadik Birodalom oltalmába ajánlotta magát.

Persze a maga korában teljesen érthető volt, hogy a szobrok a XIX. századból származó mitológiai alakokkal és torz nemzetiség-képpel reagáltak Trianonra.  Trianon katasztrófája akkor heves érzelmeket váltott ki minden magyarból (bizony még József Attila is írt irredenta költeményt), a budapestiekben pedig elevenen élhetett még a román megszállás traumája.  A Szabadság tér további irredenta emlékművei már részben elszakadnak ettől a hagyománytól …

Mielőtt azonban végigvesszük a téren álló szobrokat, érdemes felidézni, hogyan nézett ki a tér, mielőtt elnyerte volna mai formáját. A mai Szabadság tér helyét a XX. század fordulójáig egyetlen hatalmas épület határozta meg, a Neugebäude azaz az Újépület. Ahogy az egy korabeli rajzon is látható, az épület nyomasztóan uralta a területet.

A Neugebäude építését 1786-ban II. József rendelte el, eredetileg beteg- és szegénygondozó intézetnek szánták. Tervezője a francia származású osztrák építész, Isidore Marcellus Amandus Canevale volt. Érdemes egy pillantást vetni az eleinte rokokó stílusban alkotó építész két évvel korábban tervezett épületére, a felvilágosodás jegyében született bécsi Bolondtoronyra (Narrenturm). A pesti Neugebäudében és a bécsi Bolondtoronyban közös, hogy mindkettő a közép-európai felvilágosodás jegyében született jó szándékú, ám szerencsétlen kivitelezésű kezdeményezésnek tekinthető.

A Bolondtorony építésének története állítólag ahhoz kapcsolódik, hogy II. József uralkodás idején kiderült, a bécsi kapucinusok elmeháborodott rendtársaikat föld alatti “lyukakban” tartották. Az osztrák császár egy modern gondozóintézmény építésével próbálta orvosolni a problémát, mintaként pedig a franciaországi útjain látott intézetek szolgáltak. Akár jelképesen is értelmezhető, hogy a föld alatti odvakból a felszínre hozták a betegeket és egy szép, kerek, világos, tökéletesen rendezett épületbe kerültek. Valójában a Bolondtorony is messze volt a humánus intézmény eszményétől, hiszen a nehezebben kezelhető gondozottakat börtönszerű cellákban tartották, egy vaskarikához láncolva.

Újépület térképen

De térjünk vissza a Szabadság térre: a Neugebäude felépítése meglehetősen sokáig, 1842-ig elhúzódott.  A 18 000 négyszögölös (kb. 64 000 négyzetméter!) épülettömbbe végül nem szegények és betegek, hanem katonák és rabok kerültek. A monstrum később sem lopta be magát a pestiek szívébe, ugyanis itt végezték ki 1849. október 6-án gróf Batthány Lajost, első felelős miniszterelnökünket, és ebben a börtönben senyvedett a szabadságharc számos alakja. Építészettörténeti szempontból az Újépület a korai klasszicizmus egyszerű vonalvezetéshez való ragaszkodásának szép példája volt – bár a szép jelzőt valószínűleg kevés honfitársunk társította az épülettel. Az ugyanis a korabeli tusrajzon is jól látszik, hogy abszolút nem illett környezetébe; a mai szemlélőnek olyan érzése támad, mintha egy idegen civilizáció egy előregyártott kaszárnyát pottyantott volna Pest közepére, mit sem törődve azzal, mennyire passzol az a már meglévő, épített környezetbe. Nem javult a helyzet azzal sem, hogy a kaszárnya köré folyamatosan magasabb épületeket húztak fel, ugyanis ezzel még zsúfoltabb lett Lipótváros közepe.

Siklóssy László (aki különben elsőként írt magyar sport- ill. erkölcstörténetet), Budapest építéséről szóló munkájában megjegyezte, hogy az Újépület “az abszolutizmus és elfojtottság szimbóluma”. Egyszerre volt a tér szimbolikus és valóságos értelemben is levegőtlen, mai divatos szóhasználattal akár “intranszparensnek”, átláthatatlannak is nevezhetnénk. A kaszárnya hatalmas belső terét elzárta az épület, így az udvarként és nem köztérként funkcionált. Ami ezután történik a területen, az szintén jelképes értelmű: elbontják az épületet és helyére egy átlátható, levegős tér kerül, melyet nemzeti mitológiánkhoz igazodva a szabadságról neveznek el. A köztéren és vonzáskörzetében ma látható szobrok és emlékhelyek közül négy kapcsolódik valamilyen formában a tér 1900 előtti történetéhez.

Újépület 1880 körül

“A kietlen Újépület lerombolása, mely a Lipótvárost mintegy rút zárkő hihetetlen módon csonkítja, hiszem, hogy közóhaj. Az ott létesülendő szükséges tér vagy sétány ezen külváros mostani komoly és monoton hatását részben el fogja hárítani. ” (Ismeretlen szerző: Szerény vélemény Buda-Pest épülése, jövője és szépítése felett).

Jegyezzük meg azért azt is, hogy kevésbé szomorú események is kapcsolódnak a térhez: az Újépülettől délre volt ugyanis a Promenád, mely a reformkortól a városi lakosság kedvenc sétálóhelye volt, valamint az Újépület udvarán rendezték meg a Magyar Athletikai Club első versenyét. Ezzel pedig máris terünk első két emlékhelyénél vagyunk.

„A fotósnak azt a tárgyat, mely előtte van tiszteletteljesen át kell vinni a világos-sötét skálára (…) A példás kivitelezést – mely mindent kizár ami technikai eljárás, trükk vagy retusálás – csak a tiszta fotográfia módszerivel szabad elérni” Paul Strand 1917

Míg az Egyesült Államokban a tizes évektől kezd kialakulni az új látásmód, az öreg kontinensen a jelentősebb cezúrát jelentő első világháború után indulnak el hasonló folyamatok. A magyar származású Moholy-Nagy László „új optikáról” beszélt 1925-ben, míg a nem csak a fotózásban fontos „új tárgyilagosság” (németül: Neue Sachlichkeit) elnevezést Gustav Friedrich Hartlaub alkotta meg egy 1925-ös mannheimi festészeti kiállítás nyomán. Az új tárgyilagosság fotósai addig szokatlan látásmóddal mutatták be a világot, például előszeretettel fotóztak alsó perspektívából. Az „új tárgyilagosság” legjellegzetesebb alkotója Albert Renger-Patzsch, aki 1928-ban kiadja „A világ szép” című albumát.

„Az egyes, az objektív, a látható világ hullámaiból ellesett, izolált, kiemelt, élesített, fontossá tett – mi mást tett volna valaha is, kérdezem én, a művészet, a művész?” Thomas Mann Albert Renger-Patzschról

Stieglitz 17 évesen Németországban kezdi meg mérnöki tanulmányait, azonban élete egy csapásra megváltozik, amikor megpillant egy kamerát egy berlini üzlet kirakatában. Beiratkozik a kor szaktekintélyének számító Hermann Wilhelm Vogel fotókémikus kurzusára és tanárához hasonlóan egy sor új fotózási eljárást dolgoz ki. Stieglitz műveit a német közönség nem fogadja különösebben nagy lelkesedéssel, ezért Londonba megy, ahol maga Peter Henry Emerson tünteti ki a fiatal tehetséget. 1890-ben Bécsben folytatja tanulmányait, azonban testvére halála miatt visszatér New Yorkba. Az elkövetkező évtizedekben azért küzd, hogy a fotográfia ismert és elismert művészeti ág legyen az Egyesült Államokban.

Stieglitz eleinte a művészeti fotográfia híve, majd miközben a fotózás elméleti alapjainak kidolgozásán munkálkodik, egyre közelebb kerül a  „Straight photography” irányzatához. A huszas években a „Vouge” és a „Vanity Fair” lapoknak dolgozik, képei a reklám- és divatfotózás meghatározó darabjai. Élete alkonyán egyre inkább egyetlen témára koncentrál; szeretőjét és későbbi feleségét Georgia O’Keeffe-t örökíti meg fotókon. „Equivalents” elnevezéssel hasonló megszállottsággal fényképezett felhőket saját lelkiállapota leképezésre. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a fotózásért „az öngyilkosságon kívül mindet megtett”.

Ma egyes becslések szerint évente 1 milliárd fotó készül. A fotózás más művészeti ágakhoz képest nem túl idős, mindössze 150 éves múltra tekint vissza. Amióta széles tömegek számára elérhetőek a készülékek, sokrétű tömegmédiumnak tekinthető a fotózás. Bár az utóbbi időben az interneten a mozgó képek váltak igazán divatossá, még mindig tízezerszámra kerülnek fel képek nap mint nap. A fotó megjelenése jelentős változást hozott a festészet megítélésében is.

„A fotográfia feltalálása a régi kifejezési eszközre halálos csapást mért, ugyanúgy a festészetre, mint a költészetre, melyek számára a XIX. század végén megjelenő automatikus írásmód a gondolkodás igazi fotográfiáját jelenti” André Berton, 1924

„Már korábban is sok hiábavaló éleselméjűséget pazaroltak ama kérdés eldöntésére, hogy művészet-e a fényképezés – anélkül, hogy egy megelőző kérdést tettek volna fel: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét.” Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában, 1936

Felvetődik a kérdés, hogy a fotó megjelenésével van-e még értelme a valóság lehetőség szerint élethű ábrázolásának a festészet eszközeivel?! Bár a kérdés megválaszolása rendkívül bonyolult, annyit talán elfogadhatunk, hogy az absztrakt festészet megjelenése, létjogosultsága a fotózás elterjedéséhez is köthető.

Azt előrebocsátom, hogy ebből a bejegyzésből nem fog világosan kiderülni, mitől jó egy fotó, hiszen a kérdésre nem lehet egyetlen mondatban válaszolni. A célom inkább az, hogy bemutassam mit tekintettek a modern fotográfiában egy adott időszakban kiemelkedőnek. Korunk fotósai nagyrészt ezekhez a pontokhoz viszonyítva vagy éppen ezek ellenében alkotnak. Akkor, amikor ítéletet alkotunk egy képről érdemes felidézni e médium történetét. Tisztában vagyok vele, hogy az itt leírtak csupán gyorstalpalónak tekinthetők, de nem akarom túlfeszíteni a blogműfaj kereteit.

Századforduló: az „éles” művészeti vita

1889-ben jelent meg Peter Henry Emerson könyve „Naturalistic Photography for Students of Art” címmel. A kubai születésű fotós alaptétele az volt, hogy a modern fotográfiának életlen képeket kell készítenie. A gyakorlatban Emerson képeinek mindössze egy területe éles, míg a többi rész homályos marad. Az emersoni tétel körül kialakult „hitvita” arról szólt, hogy a képek élesek vagy életlenek legyenek-e (az USA-ban ezt straight ill. pictorial fogalmakkal jelölték).

A pictorial hívei elsősorban olyan témákat fotóztak, mint a természet, a természetben végzett munka. Emellett különösen fontos volt a portréfotó és előszeretettel készítettek aktokat is.

Ehhez az irányzathoz tartozott Robert Demachy francia bankár is. Ne csodálkozzunk azon, hogy képei már-már nem is fotóknak tűnnek. Ahogy mások is az „életlenek” táborában úgy Demachy is utókezelte képeit, ezzel is hangsúlyozva, hogy hagyományos értelemben vett művészeti tevékenységről van szó és nem ipari-gépies reproduktumokról. A századfordulóra közel 100 különböző eljárást dolgoztak ki, mint például a guminyomat, a brómolaj-nyomat vagy a pigmentnyomat.

Az 1890-es évektől sorra alakultak Párizsban, Londonban és Bécsben az új művészeti ágat bemutató szalonok, majd megnyíltak az első fotókiállítások is. 1890-ben rendeztek először Magyarországon amatőr fotókiállítást a Műcsarnokban.

Persze nem minden fotóművész alkotott egyetlen stílusban: Edward Steichen luxemburgi születésű fotós piktorialista stílusban kezdte, majd tíz évente váltott. Az avantgárd és kubista stílusokkal való kísérletezés után egészen a hadsereg számára készített dokumentarista fotózásig jutott, hogy végül kikössön a divat- és reklámfotográfia kommerciális világában. Nem véletlen, hogy kortársai kemény szavakkal illeték: Ansel Adams egyenesen a fotográfia Antikrisztusának nevezte, Walker Evans szerint „totális tartalmi üresség” jellemezte Steichent (több képe látható itt időrendben).

A blog neve készakarva kétértelmű: olvasható kulturkornak, de akár kultúrkörnek is. Mert hogy alapvetően a kultúráról lesz szó. Rögtön indításnak egy idézet a kultúráról, amivel én is azonosulni tudok:

“Kultúrán általában az úgynevezett magas kultúrát szokták az emberek érteni, azt a zenét, amit a hangversenytermekben hangzik el, azt a művészetet, ami múzeumokba van zárva, azt az irodalmat, amelyet könyvben lehet megvásárolni. Mi sokkal, de sokkal tágabban fogjuk értelmezni a kultúrát. Ez egyébként főleg az angolszász nyelvterületen így is szokás már. Mindent kultúrának tekintünk, ami nem természet …” Németh Gábor – Sebők Zoltán: A mémek titokzatos élete, Kalligram, Pozsony, 2004