Skip to content

Szoborséta: A kehely és a derék katona

2012. június 26. kedd

Ezúttal a Szabadság tér középső sávjával foglalkozom: keleten az Újépület vértanúinak emlékműve áll, nyugaton Harry Hill Bandholtz szobra. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Újépület emlékmű a déli sávban lévő XIX. századra utal vissza, míg a Bandholtz szobor az északi, XX. századi szobrokkal, emlékművekkel kapcsolódik össze.

A szenvedés kelyhe

Az Újépület vértanúinak emlékműve rendkívül egyszerű és talán éppen ettől izgalmas alkotás. A kehely a vértanúságra utal (ennek előképe a Szent Grál), a kelyhen körbefutó szöveg egy Arany János idézet:”És vissza nem folyik az időnek árja, előre duzzad feltartózhatatlanul”. A talapzaton a következő szöveg olvasható: „Az egykor itt álló Újépület udvarán áldozták életüket az 1848-49 évi szabadságharc után a haza szabadságáért és a feltámadásáért”. A „haza feltámadása” kifejezése könnyen beazonosíthatóvá teszi a felirat keletkezését, hiszen ez a szófordulat csak a 20-30-as években volt használatos. Egészen sajátos nemzeti jelképek is láthatók a kelyhen, a jól ismert magyar címerszimbolikát (kettős kereszt, a Tátrát, Mátrát, Fátrát jelképező három halom, a magyar folyókat jelképező sávok) az alkotó továbbgondolja, egyértelműsíti: a halmok hegyeként, a sávok hullámzó folyóként jelennek meg, de továbbra is szimbolikus alakban.

Bandholtz a derék katona

Bandholtz szobra előtte fogalmazódott meg bennem először e bejegyzés sorozat ötlete, mikor barátommal a téren jártam. Már csak azért is idézem fel ezt a pillanatot, mert jól mutatja, hogy a nemzeti emlékezet milyen mértékben képes felülírni a valóságot még a XX. században is. Bandholtz szobra előtt barátom elmondta, hogy Budapest román megszállása alatt a románok ki akarták fosztani a Nemzeti Múzeumot, melyet Bandholtz akadályozott meg. Kezében azért látható lovaglópálca, mert állítólag azzal kergette ki a román katonákat a múzeum épületéből. Én azonnal plasztikusan elképzeltem, ahogy ez a derék, régi vágású amerikai úriember a lován ülve beront a múzeumba és kikergeti a vad, keleti, kulturálatlan népséget, megvédve a magyar kultúrkincseket és vele a nyugati civilizációt. A dolog azonban nem egészen így történt …

1919 nyarán Budapestet megszállta a román királyi hadsereg, az antant pedig katonai megfigyelőket küldött a városba. Létrehozták a Szövetségi Katonai Missziót, melynek vezetést minden nap egy másik nemzet tábornoka látta el rotációs alapon. Bandholtz mint az Egyesült Államok képviselője a katonai tanácsban, elég gyorsan átlátta, hogy a románok abszurd és igazságtalan követeléseket támasztva akarják megalázni a magyarokat (naplója angol nyelven online is elérhető), kifosztani a várost. A románok azt is követelték, hogy miután Erdély Romániához került, visszamenő hatállyal a terület minden műkincse román tulajdont képez, tehát ezeket ki kell adni a Nemzeti Múzeumból részükre. Ezt a követelést a Szövetségi Katonai Misszió október elsejei ülésén ebben a formában visszautasította.

Mosolyogni kellett azokon a listákon, amiket a román múzeumi s z a k é r t ő k benyújtottak. Összeírtak lehetőleg mindent ami fénylik: az összes aranyleleteket, s azonkívül a római „ősök” emlékeit. Jellemző szakértelműkre, hogy a gyulafehérvári templom szobordíszeinek gipszmásolatira is benyújtották jogigényüket, nem tudták ti. a gipszet megkülönböztetni a faragott kőtől, és nem tudták, hogy az eredetiek Gyulafehérvárott vannak …” Czakó Elemér, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium muzeális osztályának vezetője, idézi: Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás, MTA 1989, 36. oldal

Október 5-én, vasárnap délután a Nemzeti Múzeum előtt megjelent 16 teherautó román fegyveresek kíséretében, akik Serbescu tábornok vezetésével erőszakkal akartak érvényt szerezni követeléseiknek. A múzeum alkalmazottai a vezető utasítására bezárták a terméket és értesítették a Katonai Missziót a történekről. A helyszínre az esti órákban Bandholtz tábornok és Loree ezredes érkeztek (azért csak este, mert vasárnaponként az antant-misszió szünetet tartott), akik amerikai postai bélyegzőkkel lepecsételték az ajtókat. Az ajtókra a következő felirat került: „Ezt az ajtót a Nemzetközi Katonai Misszió parancsa alapján lepecsételtük. H.H. Bandholtz, napi elnök, 1919 október 5”. A történet – melyet Czakó Elemér visszaemlékezésiben és Bandholtz naplójában egyaránt megtalálható – ezzel be is fejeződik, hiszen november 14-ig, a román csapatok elvonulásig nem történt újabb próbálkozás a románok részéről műkincsek megszerzésére.

A lovaglópálcás hős  

A történetnek azonban itt nincs vége: amikor ugyanis Bandholtz 1925-ben meghalt, a Pesti Napló nekrológjában megjegyezte az 1919-es események kapcsán, hogy az amerikai tábornok „lovagló korbácsával felfegyverezve kikergette a múzeum épületéből a román katonákat”. A szoborállítás ötlete Boross Jenő magyar származású amerikai ezredestől származik, aki az Egyesült Államokban kezdte meg a pénzgyűjtést a szoborra, mely később itthon folytatódott. Az 1936-ban felállított szobor (Ligeti Miklós alkotása) kezében egy lovaglópálca látható, utalva a történethez hozzáköltött legendára. Bandholtz ezzel a Szabadság tér irredenta panteonjának részévé vált (Irredenta szobrok, Ereklyés országzászló, Magyar Fájdalom Szobra). A szobor leleplezésről fennmaradt egy filmhíradó tudósítás is.

Nyilvánvaló, hogy Bandholtz nem üldözött ki senkit a Nemzeti Múzeumból, hanem tettét egy városi legenda keretében „dúsították fel” a lovaglópálcás jelenettel. Ugyanakkor azt is kár lenne tagadni, hogy a budapestieket sokkoló időkben a tisztesség, a katonai erények, a nyugati civilizáció képviselője is volt Bandholtz ezzel a cselekményével, ill. egész magyarországi ténykedésével.

Tanulságos a szobor további sorsa is: az emlékmű a második világháborúban megsérül, később azonban restaurálják. Pótó János szerint leginkább azért, mert a kisgazdapárt külpolitikájában az Egyesült Államok felé igyekezett fordulni. Tették ezt a kisgazdák annak ellenére, hogy jó viszonyt ápoltak Petru Groza Romániájával (akinek a nevét egy budai rakpart is viselte egykor), a Bandholtz-szobor pedig finoman szólva románellenes volt. A szobor eltávolításnak „kérése” aztán 1949-ben egy olvasói levél formájában jelent meg az MDP központi lapjában. A szobrot kisebb huzavona után eltávolították, talapzatot (és rajta a felirat: „Harry Hill Bandholtz, a hőslelkű amerikai tábornok, az igazság nemes bajnoka dicső emlékére a hálás magyar nemzet, 1919”) csak két évvel később bontották le. A szobor sokáig raktárban pihent, majd Nicolas N. Salgo amerikai nagykövet kérésére 1984-ben tartós letétként a nagykövetségnek adták. A szobor 1989-ig a nagykövetség Szabadság-hegyi területén állt, az Egyesült Államok már 1988-ban felvetette, hogy visszaadná Budapestnek, ha felállítják egy budapesti közterületen. Végül 1989 júliusában új talapzaton újra felavatták a Bandholtz szobrot pár nappal George Bush budapesti látogatás előtt. A szobron a harmincas években látható felirat is látható – a fent említett felirat alatt Bandholtz naplójából olvashatunk egy részletet: “I simply carried out the instructions of my / Government as I understood them as an officer / and gentleman of the United States’ Army” / H. H. Bandholtz. (Csupán kormányom utasításait hajtottam végre úgy, ahogy azokat az amerikai hadsereg tisztjeként és úriemberként értelmeztem).

A korábbi románellenes éllel szemben a szobor üzenete még mindig időszerű lehet, hiszen Bandholtz személyében egy korrekt, igazságos katonát tisztelhetünk. Persze a legendák – a tényekhez hasonlóan – makacs dolgok …

(A képeket ezúttal is PD készítette)

Reklámok

From → Szoborséta

4 hozzászólás
  1. Ezúttal is igen alapos és érdekes beszámolót írtál. (A múlt heti HVG-ben egyébként a Bandholz-szoborról is szó van, egy, a budapesti, amerikai vonatkozású szobrokról szóló összeállításban.) Az utolsóelőtti bekezdés közepén azonban van valami zavar a szövegben: “A szobor 1989 a nagykövetség Szabadság-hegyi területén állt, majd az Egyesült Államok 1988-ban felvetette”.
    Petru Grozáról tennék még egy megjegyzést: bár szerepéről, a kommunistákkal való együttműködéséről ugyanúgy vita van, mint nálunk, mondjuk, Tildy Zoltánéról, tény, hogy sokat tett (próbált tenni) a magyar-román megbékélésért. Szégyen, hogy elvették a “rakpartját”.

  2. Köszi a megjegyzést, a zavart kijavítottam. Sajnos ma nagyon kevesen tudják ki volta Groza, arról az időszakról buta közhelyek tömkelege kering, mi több az új alkotmány szerencsétlen megfogalmazásának köszönhetően az 1945-49 közötti demokratikus kezdeményeket is úgy értékelik, mintha azok az állami önrendelkezés hiánya miatt nem lettek volna demokratikusak.
    Ezt igazából bejegyzésben akartam (és fogom is) megírni, de a rakpartok jelenlegi elnevezése – bár szintén nincsen szerintem benne a magyar köztudatban – nagyrészt a zsidóságot a vészkorszakban mentő, menteni próbáló személyekhez kapcsolódik (Wallenberg, Born, Salkaházi)

  3. Pótó János permalink

    A végén valamit félreértett. Ez az idézet Bandholtz naplójából való és kezdettől szerepel a szobor talapzatán. Én a talapzat hátoldalára írtam annak idején egy hosszabb mondatot, röviden elmesélve benne a szobor történetét.

  4. @Pótó János: Köszönöm a megjegyzést, a szoborlap-on írtak zavartak meg, bár most újra elolvasva az ottani megfogalmazás egyértelmű. Ezért az itten szöveget javítom.

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: