Skip to content

Közbevetés: Szoborsorsok – rombol, áthelyez, megszüntetve-megőriz 2.

2012. szeptember 7. péntek

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy 2007-ben a tallini Bronzkatona áthelyezésének hírére az orosz parlament az észt árúk bojkottjával fenyegetőzött. 2007 április 25-én az észt kormány elrendelte a Bronzkatona körüli szovjet katonasírok exhumálását és a szobor áthelyezését. A következő nap éjszakáján Tallinban boltokat fosztottak ki, épületeket rongáltak meg és egy halálos áldozata is volt a zavargásoknak. Két nappal később a szobrot eltávolították a belvárosból, és új helyén, a katonai temetőben állították fel. Az észtek a zavargások éjszakáját „Pronksöö”-nek (bronzéjszaka) nevezték el – a megnevezés különben utalás a „Birodalmi kristályéjszaka” néven elhíresült szervezett zsidópogromra. A bronzéjszaka után a Kremlhez hű ifjúsági szervezetek blokád alá vették a moszkvai észt követséget, sőt rátámadtak a nagykövetre is. Erre az Európai Unió figyelmeztette Moszkvát, szerezzen érvényt a bécsi konvenciónak, mely a diplomácia képviseletek munkájának biztosítását előírja.

Az szoboráthelyezésnek gazdasági következményei is voltak: 2007 májusától számos orosz hajó elkerülte Tallint, az eset előtti szinthez képest a kikötő forgalma 13 százalékkal visszaesett. Egy évvel később az orosz szankciók okozta kárt a tallini kormány 450 millió euróra becsülte.

A Bronzkatona a jelenlegi helyén. Forrás: http://estland.blogspot.hu/

Kettős emlékezet

Az észt kormány 2007 májusában megpróbált békejobbot nyújtani: 2007 május 8-ám ón Andrus Ansip kormányfő az új helyre került szobornál koszorút helyezett el. Később erről azt nyilatkozta, hogy a temetőben álló szobor minden háborús halottnak emlékeként értelmezhető, míg Tallin központjában más jelentése volt. Az sem véletlen, hogy május 8-án koszorúzott Ansip: ez a nap Európában ugyanis a győzelem napja, míg Oroszországban (és az egykori Szovjetunióban) május 9-én ünnepelték a fasizmus feletti győzelmet. Csakhogy a fasizmus feletti győzelem az észtek számára egyben a szovjeturalom kezdetét is jelentette. Ez pedig az ország észt lakosainak egyet jelentett az elnyomással és a lakosság deportálásával. Észtországban a II. világháború végétől a rendszerváltásig csak a történet szovjet verziója létezett, mely a „Nagy Honvédő Háború” dicsőítését jelentette.

A Bronzkatona jelenlegi helyén Forrás: http://estland.blogspot.hu/

Az észtek – velük együtt különben a lettek is – az 1940-45 közötti időszakban inkább választották a náci németekkel való együttműködést (mi több saját SS-hadosztályuk is volt, akiket Észtországban szabadságharcosnak tekintenek), minthogy az új megszállók ellen forduljanak. Ahogy ezt Trivimi Velliste észt külügyminiszter megfogalmazat, az észtek „nem láttak más kiutat, mint hogy felfegyvereztessék magukat a kettes számú ellenséggel, azért, hogy az egyes számú ellenséggel szemben harcolhassanak. Mivel az egyes számú ellenségtől kíméltre nem számíthattak”. Persze Velliste bőven kapott kritikát ezért a kijelentéséért.

A minta mindenestre ismerős lehet: Magyarországon ma – az észtnél persze valamivel finomabb formában, hiszen mi nem voltunk államjogi értelemben a Szovjetunió része, és nácikkal való kollaboráció is összetettebb kérdés – ugyanez a kettős emlékezet dominál. Egy részről a szovjet csapatokat sokan mai is felszabadítóknak tekintik, mások azonban már az országba érkezésük pillanatában megszállókat látnak bennük.

Megszüntetve-megőriz

A megszüntetve-megőriz kifejezés a hegeli filozófia kulcsfogalmának „magyarítása”. A németben az aufheben szó egyszerre jelent megszűntetést és megőrzést, ennek a kettőségnek a megtartására alkották a „megszüntetve-megőriz” furcsa szóösszetételt. Én olyan összefüggésben használom itt a szót, hogy egy szovjet emlékmű akár maradhat a helyén is, anélkül, hogy feltétlenül a megszállók dicsőítést lássuk benne.

A bécsi szovjet emlékmű katonaalakja forrás: wikipédia

Bécsben a Schwarzenberg Platzon mai napig áll a Vörös Hadsereg Hősi Emlékműve. A népnyelv egyszerűen csak „orosz emlékműnek” hívja, amiben németül (Russendenkmal) van valami lekicsinyelő. Korábban hívták az „Ismeretlen fosztogató emlékművének” is. A bécsiek alapvetően mai napig nem túl hízelgően nyilatkoznak erről az időszakról: ezerszámra erőszakolták meg a nőket, fosztogatták a lakosságot, üzemeket szereltek szét és szállítottak Moszkvába a szovjet hadsereg tagjai. Hozzá kell tenni: a hivatalos propaganda szerint az osztrákokat nem tekintették németeknek. Ugyanakkor már korábban is tüzelték a Vörös Hadsereg tagjait a bosszúra, Németországban pedig olyan táblák elhelyezésére is sor került, melyen a következő állt: „Vöröskatona! Most német földön állsz! Ütött a bosszú órája!”.

A bécsi szobor tövében 1962-ben egy bombát találtak. Az eset szálai Olaszországba vezettek, amiért a főszervezőt több mint 9 év börtönre ítélték. Bár újra és újra felvetődik az emlékmű eltávolításának igénye, nyilvánvalón marad a helyén, 2009-ben még renoválták is az emlékművet. Tegyük hozzá, hogy Ausztria keleti felét 1955-ben elhagyták a szovjet csapatok, ez nyilván megkönnyíti, hogy egy sztálinista emlékműhöz másképp viszonyuljanak.

És a budapesti szovjet emlékmű?

A fentiekkel két példát mutattam be: egy emlékművet meg lehet tartani emlékműként a helyén (ahogy ezt tették Bécsben, ahol nyilván a szovjet jelenlét nem volt olyan hosszú és nyomasztó) és meg lehet próbálni egy szimbolikus helyről eltávolítani, új kontextusba helyezni (ezt tették az észtek, a hősi jellegről áttéve a hangsúlyt a halottaknak szóló tiszteletre,  erre akad magyar példa is). És a budapesti emlékmű?

Magyarország e tekintetében félúton van Bécs és Tallin között: a szovjetek nem vették el államiságunkat, de mint a forradalom eltiprói, az „ideiglenesen hazánkban állomásozók” inkább negatív megítélés alá estek a lakosság körében. Ugyanakkor szobrok kérdésében sem a megbocsájtó gesztus jellemezte az országot, hanem inkább az, amiről Kisfaludi írt.

A budapesti szovjet emlékmű kapcsán még egy érdekesség: a média és a mindenkori kormány is furcsán lebegteti azt a kérdést, eltávolítható-e az emlékmű.  Az erre vonatkozó magyar-orosz 1996-ban kötött egyezmény szerint igen:

3. Cikk

1. A Felek térítésmentesen egymás használatára bocsátják a katonai temetkezési helyek és kegyeleti létesítmények által elfoglalt földterületeket arra az időre, amíg azok ilyen célt szolgálnak.

2. Amennyiben a jelen Cikk 1. pontjának megfelelően rendelkezésre bocsátott földterületet fontos állami érdek miatt más célra kívánják hasznosítani, úgy az érdekelt Fél új – a jelen Cikk 1. pontja feltételeinek megfelelő – helyet biztosít a másik Fél számára, és vállalja az elesett katonák földi maradványainak a kegyeleti létesítmények áthelyezésével és az új katonai temetkezési helyek kialakításával járó költségeket.

3. Az új földterület kiválasztását és az újratemetést a Felek kölcsönös megegyezése alapján kell megvalósítani.

Ilyen megegyezés hiányában az érdekelt Fél, a másik Fél hivatalos megkeresésétől számított 2 év elteltével, a katonai temetkezési helyek áthelyezésére saját törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelő intézkedéseket hozhat.

Csakhogy ehhez kezdeményezni kellene az orosz félnél az áthelyezést, melyre vélhetően az oroszok nemet mondanának, ugyanis náluk nincsen napirenden a Nagy Honvédő Háború újraértékelése. Tarlós István felvetette tavaly tavasszal, hogy tárgyalna a szobor áthelyezéséről (a solymári katonai temetőben látna szívesen a Szabadság téri emlékművet), de azóta csönd van az emlékmű körül.

Ami engem illet: én akkor tudnék büszke lenni a magyarokra, ha egy felvilágosult gesztussal ott hagynák és békén hagynák az emlékművet. E gesztus egy jellemes nemzetre vallana …

Reklámok

From → Szoborséta

2 hozzászólás
  1. “én akkor tudnék büszke lenni a magyarokra, ha egy felvilágosult gesztussal ott hagynák és békén hagynák az emlékművet. E gesztus egy jellemes nemzetre vallana …”
    Értem, amit mondasz, akár egyet is érthetnék vele, mert szép, de…
    Azt hiszem, egy nemzetnek nincs “jelleme”. Van a mindig meghatározott korban adott társadalom hangadó többségére jellemző, történelmi tapasztalatok által is formált gondolkodás- és cselekvésmód, kultúra, szokásrendszer, reflexek… Van egy tagolt politikai elit, amelyre az előbbi általános feltétel mellett rövidtávú politikai és propagandaérdekek is hatnak, illetve ilyeneket közvetít – oktatáson, médián keresztül – a társadalomnak.
    Mindezek együtt meghatározzák egy-egy kor, esetünkben a mai Magyarország viszonyát történelméhez, ezen belül a közelmúltjához, aminek a szobrok és a szobrok sorsa csak kifejezői.
    Vagyis azt mondom, hogy nem elég egy hanyag, “egye fene” gesztussal a helyén hagyni egy szobrot, hanem a társadalom, s ezen belül a szellemi elit által elfogadott konszenzus kell a múltunkról. Németországban, Ausztriában létezik ilyen. Nálunk egyelőre esélytelennek tűnik. Ennek következtében a szobrok sorsa (lásd Kossuth tér) esetleges.

  2. @Rás: Jogos a megjegyzésed. Meglehetősen XIX. századi módon írtam, amikor a “jellemes nemzet” kifejezést használtam. Persze a lényeget kitaláltad: olyan konszenzusra vágyom, ami Ausztriában, Németországban megvan. Nehéz ebben a kérdésben optimistának lenni mostanában.

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: