Skip to content

Mapplethorpe széljegyzetek

2012. szeptember 27. csütörtök

Tegnap elmentünk Blankával megnézni a Robert Mapplethorpe kiállítást a Ludwigba. Ezt a bejegyzést is ennek apropóján írom, ugyanis sok mindenre utaltam Blankának a kiállítás közben, amit nem tudtam ott helyben megmutatni. Egy Mapplethorpe bejegyzésre már régebb óta készülök, de az alapvető problémám mindig is az volt, hogy meglehetősen nehéz hozzátenni valamit a képeihez, ugyanis azok a maguk tökéletességével annyira lenyűgözőek, hogy elemzésük a nyilvánvaló magyarázatának tűnik. Azt már most előrebocsátom, hogy Mapplethorpe szerintem egyszerűen zseniális volt, a kompozíció, a kontraszt mestere. Gyakorlatilag újrateremtette a fotóművészetben azt, amit a XVIII-XIX. században klasszicizmus néven ismertünk a képzőművészetben.

Mapplethorpe: Szent Sebestyén

Hírnevéhez nyilván hozzájárult homoszexualitása és a körülötte lévő botrányok. Ami a melegségét illeti, nem sokban különbözik attól, ahogy Pilinszky gondolkozott katolicizmusáról. „Én költő vagyok és katolikus” – mondta Pilinszky egyszer, jelezve, hogy művész és ember nem választható szét mesterségesen. Mapplethorpe pedig fotós volt és meleg: ennek megfelelően rendkívüli módon érdekelte a férfitest, számos témája erősen kapcsolódik a 70-80-as évek amerikai meleg szubkultúrájához.

German connections

A portrék nézegetése közben Udo Kier portréja azonnal megragadott.

Mapplethorpe: Udo Kier portréja

Blankának csak annyit mondtam, hogy azoknak akik a 90-es években nőttek fel valamelyest szimbolikus alak volt ez a német színész, ugyanis Madonna egyik híres videoklipjében szerepelt. Én sem emlékeztem pontosan, hogy melyikben, de végül megtaláltam. Az 1992-ben forgatott Deeper and Deeper (rendező: Bobby Woods):

Keresgélés közben találtam meg Madonna egy másik klipjét: a maga korában botrányos Eroticában szintén szerepel Udo Kier (rendező: Fabien Baron). Mellesleg a klipet nagynéha lehetett csak látni akkoriban az MTV-n, elsősorban éjszaka:

[https://www.youtube.com/watch?v=6vOUKVZZ8_w]

De nem ez az egyetlen kapcsolat Mapplethorpe művészetével. Most hogy újra végignéztem a videót, rájöttem, hogy gyakorlatilag kisfilm formátumban újrateremtették azt, amit Mapplethrope a 70-80-as években a szado-mazochista tematikában, egyáltalán az emberi test bemutatásával a fotóművészetben alkotott. Madonna többi fekete-fehér klipjében is fel lehet fedezni a mapplethrope-i hatást, igazából a kliprendezők a kilencvenes években azt a nyolcvanas évekbeli világot mutatták be, amit Mapplethrope ábrázolt és éppen akkor kezdett eltűnni, átalakulni.

Mapplethorpe Ken Moody and Robert Sherman, 1984

Mapplethorpe a test megszállottja volt, ahogy egy előtte több évtizeddel alkotó német fotós és rendező, Leni Riefenstahl is. Riefenstahl 1936-os olimpián készült képeit könnyen rokoníthatjuk Mapplethorpe testábrázolásival, igaz utóbbi sokkal élesebb vonalakkal dolgozott, a kompozíció, a test beállítása egyszerűen lenyűgöző– akár teljes alakos képről van szó, akár csak a test egyik részét fotózta. Riefenstahl is a botrányos művészek közé tartozott, ugyanis mit sem törődve politikával és erkölcsi kérdésekkel a nemzetiszocialista propagandagépezet szolgálatába állt. A kérdés elemzése messze vezetne, de annyi közös talán van Mapplethorpeban és Riefenstahlban, hogy nem ismertek se erkölcsöt, se konvenciót, kizárólag a művészetre koncentráltak.

Leni Riefenstahl: Olympia

Leni Riefenstahl: Olympia

Mapplethorpe: Lisa Lyon

Klasszicizmus

Művészettörténeti értelemben Mapplethorpe klasszicista alkotó, megvalósította azt a fotóművészetben, amit a XVIII-XIX. században leginkább a szobrászatban vittek véghez. Talán nem véletlen, hogy Mapplethorpe fotói alapján Thorvaldsen dán szobrász jutott eszembe, igaz az amerikai fotós még radikálisabb volt klasszicizmusában: számos fotóján semmi mást nem ábrázol, mint magát az emberi testet, lenyűgöző módon pozícionálva azt.

Thorvaldsen: Jason

Mapplethorpe: Birkózó 1989

Mapplethorpe gyakran csak a test egy részét fotózza le, így a kép levágásával gyakorlatilag torzókat hozott létre. A kétszáz évvel ezelőtti német klasszicizmus szintén rajongott a torzókért, a férfitestek egy másik nagy megszállottja, a szintén homoszexuális Winckelmann elragadtatottan írt Apollonios belvederi torzójáról. Winckelmann köszönhetjük különben azt a félreértést, hogy a klasszikus görög és római építészetet, szobrászatot nemes egyszínűségben, gyakorlatilag fehéren képzeljük el. Az antik szobrok és épületek valójában színesek voltak, azonban amikor a reneszánsztól kezdve újra felfedezik ezt a kort, a festék már lekopott a műalkotásokról. Mapplethorpe pedig, aki következetesen fekete-fehérben fényképezett, e winckelmanni hagyomány szerint alkotott a „nemes egyszerűség, csendes nagyság” (Stille Größe, edle Einfalt) elvét megvalósítva.

Apollonios: a belvederi torzó

Mapplethorpe: Derrick Cross, 1982

És nem ez az egyetlen művészetörténeti visszanyúlás Mapplethorpenál. De itt már beszéljenek a képek.

Mapplethorpe: Patti Smith 1986

Albrecht Dürer: Önarckép 1500

Még szeptember 30-áig még megnézhető a kiállítás, nem hiszem, hogy egyhamar újra lehet látni Magyarországon, szóval igyekezettek …

Advertisements

From → Fotótörténet

3 hozzászólás
  1. Én is tegnap láttam a Mapplethorpe-kiállítást, és engem is lenyűgözött; fantasztikusak a formák, a kontrasztok, a fény-árnyék-hatások alkalmazása. És persze a tökéletes testek.
    Nagyon érdekes, amit a német “kapcsolatról” vagy éppen Madonnáról meg az s/m szcéna tükröződéséről írsz. Ezek közül én leginkább a Leni Riefenstahl-párhuzamot emelném ki, amivel teljesen egyetértek. Ami a művészet- és kultúrtörténeti beágyazottságot illeti, egyrészt számomra Mapplethorpe személye, témái, művészete sokkal inkább illeszkedik a 60-as, 70-es évek New York-i vagy éppen kaliforniai világába. Másrészt viszont művészettörténetileg nem annyira a hűvös, merev 18-19. szd-i klasszicizmushoz, mint inkább a 16. századi manierizmushoz (például Michelangelo késői szobraihoz) szokták hasonlítani, annak túlhangsúlyozott formáihoz. Amikor sok évvel ezelőtt egy berlini kiállításon először találkoztam Mapplethorpe fotóival (és egyáltalán a nevével), ott éppen ez volt a téma: manierista képekkel párhuzamban állították ki.

  2. Rás: Valóban fontos különbségtétel, hogy nem annyira hűvös, élettelen mint a 18-19. századi klasszicizmus. A 60-as, 70-es évek világát én is említettem tegnap, csak ide nem írtam be. Főleg a Patti Smith film kapcsán, ami ment az egyik terembe és egy részét mi is megnéztük. Nekem még a Trash (rendező Paul Morrissey, Andy Warhol’s Trash néven is ismert) című film jutott eszembe. És milyen jó hogy szóba hoztad: a bejáratnál a két kép saját kezéről éppen ezt a kettősséget jelképezte, és ez a kiállításrendezésben is tükröződött.

Trackbacks & Pingbacks

  1. Let me see you stripped | Being Visual

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: