Skip to content

August Sander – Kik vagyunk?

2013. június 6. csütörtök

Az utolsó Sander-bejegyzésben egy kicsit az életmű értelmezéséről írnék. Azért röviden lekerekíteném az életrajzot is: Sander 1929-ben jelentette meg a „Korunk arca” (Antlitz der Zeit) c. albumát, melyben 60 felvételét publikálta. A korabeli sajtó részletesen írt az albumról, igaz, sokan politikai és világnézeti beállítottságuk szerint értelmezték a fotókat. A konzervatívok a kultúra, a hagyományos életformák pusztulásának, hanyatlásnak látleleteit látták a képekben, a baloldaliak az új kor főszereplőit a proletárokat, és ábrázolásukat ünnepelték. A korra jellemző módon akadtak olyan kritikusok is, akik a német faji jelleg kisugárzását vélték felfedezni az arcokban. Sander különben messze felmúlta a világnézetiségükkel átitatott korabeli szerzőket akár a baloldali Helmar Lerskit, vagy a népieskedő Erna Lendvai-Dircksent.

Helmar Lerski: Német munkás, 1928

Helmar Lerski: Német munkás, 1928

Erna Lendvai-Dircksen: Flandria - A germán népi arca, 1942

Erna Lendvai-Dircksen: Flandria – A germán népi arca, 1942

Mivel Sander fia kommunista volt és a gondos apa (August Sander inkább volt nevezhető szociáldemokratának) segített röplapok sokszorosításban, így a harmincas években sorozatos zaklatásoknak volt kitéve a család, Sander fia pedig börtönbe került, ahol az orvosi segítségnyújtás elmaradása miatt meghalt. August Sander még megpróbálja kiegészíteni a hatalmas művet olyan elemekkel, melyek reakciók kora változására (pl. Vissza a birodalomba – Heim ins Reich, a lakosságcserék révén Németországba visszatelepülteket örökítette volna meg. Elkészült ugyanakkor számos kép a nácik által üldözött zsidókról), azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a „XX. század emberei” c. megaprojekt nem fog befejeződni. A háború végével sok minden megsemmisült számára: fia halott volt, egykori műtermét bombatalálat érte, Németország városai romokban hevertek és az általa dokumentált társadalomnak is befellegzett. 1964-ben halt meg, életművének igazi értékére bő egy évtizeddel később figyeltek fel újra.

August Sander: Üldözött zsidó, 1939

August Sander: Üldözött zsidó, 1939

Arctemető

Sander halála óta eltelt vagy ötven év. Az emberi arc ábrázolása soha nem látott mértékben van jelen az életünkben. Először a fényképes igazolványok révén sokszorozódott meg az arctömeg, majd a televízió és legújabban a Facebook révén újabb hatalmas mennyiségű arccal találkozunk nap mint nap. Van olyan ember, aki elégedett a hivatalos dokumentumokra kerülő arcképével? Alig-alig. Ez sem véletlen: éppen a hivatalos dokumentumon szeretnénk, ha olyan arc lenne, ami reprezentál bennünket, amire azt lehet mondani, hogy ezek tényleg mi vagyunk. Csakhogy amikor leülünk a fotós elé, azonnal grimaszolni kezdünk, ugyanis szeretnénk többet megmutatni, mint amit a tükörben látunk.

August Sander portréfotóiban az emberek azonosak azzal, amivel a legtöbb időt töltik: a munkájukkal. Sander attól volt zseniális, hogy képes volt fotóiban kidomborítani, hogy mennyire eggyé tudtak válni az emberek foglalkozásukkal, vagy adott estben mennyire beleégett az emberek testébe tevékenységük. Még ma is tetten érhetőek azok a romantikus elképzelések, miszerint régen a helyén volt minden, az emberek harmonikus egységben éltek környezetükkel, munkájukkal és ez az „arcukra is volt írva” (hozzáteszem, ez így természetesen túlzás, soha nem volt ilyen idilli aranykor a földön).

Ma éppen, hogy ennek az ellenkezőjét látjuk: egyre kevésbé akadnak jelek, amik valójában megkülönböztetnék a menedzsert, a tanárt és a vízvezeték-szerelőt, a balos és jobbos politikus, amikor kiragadjuk őket szokás környezetükből. Devalválódott az emberi arc, helyette tömeg van…

August Sander: Cirkuszosok, 1926

August Sander: Cirkuszosok, 1926

Arcoskodás

Persze a másik oldalon ott van az állandó önreprezentáció. Rényi András, egykori tanárom  jegyzi meg éppen Sander kapcsán, hogy „(e)gyszemélyes imázsközpontok vagyunk, és élvezzük, ha meg tudunk felelni a saját képünk követelésének. A kor parancsa, hogy arcunk váljon arculattá: máskülönben észrevétlenné, eladhatatlanná és szerencsétlenné válunk. Aki ma nem tudja képpé tenni magát, az óhatatlanul láthatatlanná lesz – úgyszólván nincs is.”

Az önreprezentáció oltárán pedig gyakran áldozunk: rakjuk fel magunkról a Facebookra és a különböző társkereső oldalakra az előnyösnél előnyösebb vagy akár az instagram segítségével a különlegesség látszatát keltő (ettől az állandó különlegességtől lassan mégis unalmas) önarcképeket és arcképeket. És ott sorakoznak milliószám azok a képek, melyeken egyik kezünkben ott a telefon, mint fényképezőgép… Végeredményben azonban kik is vagyunk? Hogyan tudjuk magunkat megmutatni másoknak, a világnak? August Sander válassza az volt, hogy a munkánk, a mindennapi tevékenységeink határoznak meg bennünket és a hozzájuk való viszonyulás. Képei a mai szemlélőnek mintha fájdalmasan azt mutatnánk meg, hogy mennyire kevesen tudnak azonosulni azzal, amit nap mint nap végeznek. Ha történetesen van munkájuk, hivatásuk…

Végezetül két magyarul is elérhető Sanderről szóló szöveg az interneten:

Rényi András nagyon izgalmas írása a Mai Manó Ház oldalán 

Szintén a Mai Manó Ház oldalán Tőry Klára írása Sanderről 

Reklámok

From → Fotótörténet

3 hozzászólás
  1. Elgondolkodtató, amit írtál, de nem biztos, hogy tényleg a munkánk, hivatásunk határoz meg minket elsősorban. Egyébként Sanderről a 30-as évek magyar szociofotósai – Escher Károly, Kálmán Kata – jutottak eszembe.

  2. Rás: Hát ma már biztos hogy nem, de ez egy viszonylag új jelenség. Nagyszüleim generációja jellemzően módon 30-40 évet eltöltött ugyanazon a munkahelyen. Rengeteg olyan kisiparos volt a 80-as évek végéig, akik egyszer kitanulták a szakmát és évtizedekig űzték ugyanazt a mesterséget. Ezeknek a szakmáknak egy része kiveszett vagy értelmetlenné vált (részben mert egy csomó terméket már nem érdemes megjavítani, hanem olcsóbb újat termelni, venni). Ezt a fajta szakmához kötöttség már csak a dolgozók egy viszonylag kis részét jellemzi. Továbbá megjelentek azok a munkák, amik nem igényelnek nagy szaktudást, mint a mindenféle ügyintézés, adatrögzítés.

  3. Ez igaz, de én nem erre gondoltam, hanem hogy nem mindenkit az akár évtizedekig gyakorolt hivatása határoz meg, sem belsőleg, sem külsőleg – bár az előbbire biztos nagy hatással van. Viszont lehetnek más dolgok – öröklött fizikai vagy lelki tulajdonságok, érdeklődés, hobbi, szenvedély stb. – amik jobban tükröződnek az ember megjelenésén és fényképén. De lehet, hogy csak az emberek beskatulyázásától való ösztönös idegenkedésem (vagy talán félelmem, hiszen én magam is elkövetem néha) beszél belőlem. Mindegy, a Sander-képek valóban jók.

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: