Skip to content

Bécsi Napló – X

2015. augusztus 1. szombat

Az már elég nyilvánvaló számomra, hogy nincsen sok értelme számozással ellátni a Bécsi Naplómat. Főleg akkor nem, ha szeretnék a blogomba egy kis életet lehelni, és egy bloghoz méltó ütemben bejegyzéseket közölni. Miután kikiáltottam a kulturkor-t olyan blognak, ahol csak “komoly” témákkal foglalkozom, és közönség híján teljesen értelmetlenek nyilvánítottam rövid életű “énblogomon” folytatást, a se-se csapdájába kerültem.

Mindenesetre nem árt visszatekinteni, mi történt az elmúlt egy-két éveben velünk. Ha nagyon vissza akarok menni az időben és egyfajta mitikus kezdettel ellátni a történetemet, akkor 2013 telén kezdhetném, amikor a Nagymező utcában egy rozzant mercédesz tetejére leszállt egy varjú és mereven a szemembe nézett, mit sem törődve az őt körülvevő budapesti sürgés-forgással (a varjú hagyományosan a halál és pusztulás jelképe, valamint a germán mitológiában Odin mindent látó “ügynöke”).

2014 egy igazán elátkozott évnek bizonyult. Nem megyek bele a részletekbe (azt majd a nagy-regényembe építem bele :), mindenesetre minden tele volt halállal, elmúlással és pusztulással. 2014 elején körbejártam a környéket, ahol majd’ 17 évet töltöttem és fényképeket készítettem az épületdíszekről: a képek mind szürkék és nyomasztóak. A halált hozó hajnalhasadás képei ezek mind.

Hozzá kell tennem, hogy az események ily módon való értelmezése – bár minden történetmesélés értelmezés, az objektivitás ez esetben nem más, mint saját nézőpontunk egyedül érvényesnek való kikiáltása – az én privát látásmódomat tükrözik. Még olyan hatalmas és megrázó eseményeket, mint a háborúkat és civilizációk pusztulását sem könnyű valamiféle kollektív emlékezet egyenruhájába kényszeríteni.

Mindenesetre 2014 és 2015 eleje a kivárás és stagnáció évének bizonyult. Összecsomagolni majd két évtizednyi életet, szembesülni, mennyi tárgyat halmozunk fel, melyek nélkülünk valóban élettelen tárgyak, a hozzájuk kapcsolódó emlékeinek meg velünk együtt odavesznek – hacsak nem rögzítjük őket írásban vagy más módon – meglehetősen megrázó élmény.

Nem kevésbé volt megrázó és nyomasztó egy fővároson kívüli magyar városban élni, Jobbikos szomszéddal, a továbbköltözés pontos dátumának ismerete nélkül.  Persze nem igaz, hogy minden rossz és nyomasztó volt körülöttünk. Ahogy Koestler írja a Föld söpredékében: “Életünk az ember alkalmazkodóképességének ragyogó példája volt. Azt hiszem, egy idő után még a purgatóriumban lévő lelkek is kialakítanak valami otthonos rutint.”

Aztán amikor ott álltam egy nap az állomáson és meg se kottyant az 5:50-es kelés, akkor magam sem hittem el azt a szerencsét, amit történt velem. Végre valóra vált álmunk és elhagyhattuk Magyarországot. A nyomasztó politikai és gazdasági rendszerből kikerülve szabályosan újjászülettem.

Ha jobban meggondolom, még most sem hiszem el, hogy sikerült. Közben nem csak én hagytam el az országot: számos ismerősöm, barátom kötött ki Angliában, Németországban.  Régebbi jó barátokkal meglazult vagy megváltozott a kapcsolat – ennek csak részben oka az elköltözés, hiszen vannak egymással nem kompatibilis történetek is.

Persze könnyű dolgom van egy olyan országban, melynek jelmondata: Felix Austria (Boldog Ausztria). Tulajdonképpen az lenne a feladatom, hogy ennek az új életnek a vetületeit feltérképezzem és kritikus vizsgálatnak vessem alá.

Végezetül egy ideillő dal kedvenc előadómtól, melyet éppen Pestre költözésemkor, közel 20 évvel ezelőtt hallottam először:

Reklámok

From → Bécs - Wien

Hozzászólás

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: