Skip to content

Párhuzamos…

2015. szeptember 1. kedd

“Annyi állt az értesítésen, hogy ekkor meg akkor kell megjelenni a Keleti pályaudvar indulási csarnokában, s hogy indulási csarnok, az már önmagában jót ígért. Jelentkezés a kettes számú szerelvénynél, a külföldi tartózkodás tartama meghatározatlan, csoportos útlevél részvételi jegy szerint. Egy szót nem lehetett érteni az egészből. A papírok között annyi volt a különbség, hogy másoknak az egyes, illetve a hármas szerelvénynél kell jelentkezniük, nekem a kettesnél. Arról azonban senki nem tudott, hogy ez mit jelent, vagy hogyan lesz egy ilyen részvételi jegyből csoportos útlevél. Még soha nem voltam külföldön.” (…)

“A pályaudvar hatalmas, napverte csarnokában több ezer gyerek, s tán még több hozzátartozó zsibongott és elégedetlenkedett. Amióta a nagyanyám sem élt már, senki nem is csókolt meg többé, nem érintettek, nem öleltek át. A szép Ágóval ki nem állhattuk egymást. Gyöngédségétől nem kellett tartanom, ő végképp nem vehette volna észre a lázamat. Önmagán kívül mással nemigen törődött. Most főleg a tűző napon hagyott ősrégi Mercedes Nürnbergje foglalkoztatta, amelyről azt állította, hogy egyenesen Pius pápának készítették, s amelyben az utóbbi napokban állandóan felforrt a hűtővíz.

Amint beléptünk a pályaudvar visszhangos üvegcsarnokába, a tömeg láttán még idegesebb lett, megint a kocsiját emlegette, az én sóvárgásomnak pedig szintén el kellett múlnia, talán még a lázamnak is. Semmiféle személyre szóló ígéretnek nem volt helye többé a tömegben. Tudtam, mire számíthatok, folytatódik a kollektív rettenet. Egyikünknek sem akaródzott azonnal elvegyülni, inkább letettem magam mellé a kofferem. Üdvösebb lett volna betegen otthon maradni. Ki tudhatta előre, hogy a keletnémet gyermeknyaraltatási akció ilyen méretű. Valamilyen finom privilégiumra számítottunk.”

“A vasutasoktól annyit azért meg lehetett tudni, hogy a három hosszú szerelvény az előző éjszakán Drezdából érkezett, s oda biztosan visszatér, ahogy mondták, az anyaállomásra. Ott aztán valaminek történnie kell, magyarázták türelmesen, mert ilyen hosszú személyszállító szerelvények szokás szerint nem közlekednek belföldi forgalomban; átrendezik, bennünket átszállítanak más vonatokra, néhány kocsit leakasztanak, úgy megyünk tovább. A felnőttek rohangáltak, tanácskoztak, mutogatták egymásnak a papírjaikat, hátha a másik ember talál rajtuk valamilyen titkos és megfejthető jelet, vagy valamit kiokoskodik belőlük, valami biztatót. Érthető volt az izgalom, hiszen mindenkinek úgy kellett egy gondjaira bízott kisgyereket az útjára bocsátania, hogy nem tudta pontosan, meddig és hová.”

“Az újságok azt írták az üdültetési akcióról, hogy a testvéri országokba olyan gyerekeket visznek el, akik „csonka családokban élnek”, illetve „nem megoldott a lakáshelyzetük”. Kész röhej. Meg lehetett ugyan érteni, hogy milyen mondatokat szeretnének a kényszeredett formuláikkal megkerülni. A hivatalos változat minden olyan állítást, miszerint az oroszok légitámadásokat intéztek volna Budapest ellen, s bombázással támogatták volna a város utcáin harcoló csapataikat, ellenséges propagandának és büntetendő rágalomnak minősített. A puszta feltételezés, hogy az oroszok bombázták volna a várost, azt jelentette, hogy nem csupán a felkelőket füstölték ki az állásaikból, hanem a háborús jogot semmibe véve, a polgári lakosságot sem kímélték. Ráadásul nem cáfolhatták volna, hogy milyen magas a halálos áldozatok, a súlyos sebesültek és az elpusztított lakások száma, vagy legalábbis a szájhagyomány útján terjedő számok az utcai harcok méreteivel tényleg nem lettek volna indokolhatók. Ezért sem lehetett normális szavakat használni hangosan.”

(…)

“És akkor valami történt, amitől egy rövid pillanatra dermedt csönd támadt a pályaudvaron. Elnémult a hangosbeszélő, s hosszan, erőszakosan visszhangozó parancsszavakat lehetett hallani.

Mint akit most rögtön megütnek.

Mindössze néhány hónap telt el, s mi más lehetett volna az első gondolatom, mint hogy lőni fognak.

Ám a rendőrök egymás karját ragadták meg, csatárláncuk a sötéten dermedt tömegen megfeszült. Mindez tényleg egy szempillantásnyi idő alatt történt. Vékonyodott, még jobban elvékonyodott a csönd, és rögtön elszakad.

Aztán tényleg elszabadultak az elemek, mert amint a rendőrök csatárlánca megindult, magasba csapott a tehetetlen tömeg méltatlankodása, ám együttesen ez nem úgy hatott és visszhangozott, mintha tiltakozás lenne, hanem inkább úgy, mint a rettenet szava.

És akkor megint olyasmi történt, amit nem tudtam igazán megérteni. A rendőrtisztek kétségbeesetten ordítoztak, úgy hangzott, mintII. kötet 296ha lenne egy rituális rimánkodás, a tömeg pedig a méltatlankodás ordításával válaszolt, amiben azonban nem volt erő, ellenállásuknak nem volt ereje többé.

Miként a töltelék a bélből, a következő pillanatokban megadóan átnyomódtak a csarnok két nyitott bejáratán. Csikorogtak a nagy üvegajtók, nyekkentek és csattantak, mikor becsukták, a néma csarnok kísértetiesen visszhangozott, és a forradalomnak most aztán tényleg vége volt.”

Nádas Péter: Párhuzamos történetek (Második kötet, Aztán ötvenhét nyarán című fejezet).

Reklámok

From → Irodalom

One Comment
  1. Szép asszociáció. Ma délelőtt majd’ egy órán át néztem a tévé (ATV) szinte végig kommentár nélküli közvetítését a Keleti pályaudvar előtt tüntető sok száz migránsról és a velük szemben felsorakozott rendőrökről. Érdekes volt a nagyon fiatal rendőrök arca: vagy abszolút közönyösek vagy vidámak voltak. Valahogy nem volt semmi fenyegető a látványban. Csak annak tudatában, hogy valójában mi is zajlik.

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: