Skip to content

Hommage á David Bowie 1.

Születésnapja után egy nappal halt meg. Azóta nap, mint nap eszembe jut egy száma vagy egy hozzá kapcsolódó emlék. „Inspiráció, idol, iránytű volt számomra” – írtam halála másnapján a Facebookon írt rövid megemlékezésben. 1997-ben élőben is láttam a Szigeten. Amikor 1998-ban kirabolták a lakásom és elvitték az összes CD-met, egyedül Bowie-tól az Outside menekült meg egy véletlen folytán. És amikor meghallgattam a Blackstar-t, azon gondolkoztam, hogy vajon elmennék-e a temetésre, ha majd egyszer meghal… Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik.

András barátom írt legutóbbi bejegyzésben Bowie-ról, amiben megemlítette, hogy ha még blogolnék, milyen érdekes bejegyzést születhetne a témában. Nem bírtam ellenállni a felhívásnak…

Nem volt még egy olyan művész vagy alkotó az életemben, aki ennyire erősen hatott volna rám, akinek az életpályáját ilyen jól ismertem volna. A nyolcvanas évek után majdnem minden nagylemezét megvettem és meghallgattam, számomra az említett Outside című lemez mai napig mérföldkőnek számít a könnyűzenében. Bowie túlzás nélkül reneszánsz ember volt: énekes, színész, zenei producer és festő. Persze leginkább zenészként alkotott jelentőset, ebben pedig mindig képes volt a megújulásra és az új befogadására. Híd a XX. és XXI. század között, egy olyan alkotó, aki mindig megérezte az elkövetkező időszaki zenei és társadalmi trendjeit.

Mindemellett Bowie igazi egyéniség volt: miközben sztárként újabb és újabb alakváltozáson ment keresztül, magánemberként közvetlen, sztárallűröktől mentes, intelligens és humoros személyiség volt.

Bowie több száz dalt írt – egy internetes Bowie-FAQ szerint közel 720-at. A legméltóbb megemlékezés, ha felidézek egy-kettőt ezek közül a dalok közül.

Major Tom

Major Tom alakját Bowie 1969 teremti meg a Space Oddity című számban.

Ez a szám beharangozza az űrkorszakot, azonban nem az űr valóságos meghódítását (hiszen mai napig még egy vacak űrbázist sem sikerült építeni egyetlen bolygón sem) hanem az űrutazás tematikájának megjelenését a népszerű kultúrában. Bowienak sikerült egyetlen számba belesűríteni azokat a kliséket, amik majd megjelennek később az űrben játszódó sci-fikben (üzenem, a feleségemnek, hogy szeretem, a kapcsolat megszakad a földdel, a táplálék proteintabletta). Egy érdekes szójáték még a dalban a következő:

Planet earth is blue

And there’s nothing I can do.

E két sor nem csak azt jelenti, hogy nincs mit tenni, a bolygónk kék, hanem, hogy a „bolygó szomorú és nem tehetek ellene semmit”.

Major Tom alakját Bowie teljesen átalakítja az Ashes to ashes című számban, itt már az asztronauta egy drogfüggő (Major Tom’s a junkie). Az Ashes to ashes-ben gyakorlatilag Bowie leszámol Major Tom alakjával. A számhoz készült videóban egy furcsa, szürreális jelenet, hogy Bowie édesanyjával sétál a tengerparton, miközben a mama figyelmezteti, hogy ne szívózon Major Tommal: „My mother said to get things done, You’d better not mess with Major Tom”. A dal egyben a sztár súlyos drogfüggőségéről is szól (I stay clean tonight).

Let’s dance

„Put on your red shoes and dance the blues” – Bowie egy interjúban megemlítette, hogy a piros cipő a gazdagság és jólét jelképe. Ez a sor számomra azért is jelentős, mert 2003 körül vettem magamnak egy pár piros Nike cipőt (soha nem volt előtte piros cipőm). Ebben táncoltam végig második fiatalkoromat a budapesti klubokban. Azonban minden felhőtlen örömtánc ellenére mégiscsak közelebb áll lelki alkatomhoz a blues.

A Let’s dance különben a nyolcvanas években született könnyedebb és népszerűbb számok közé sorolható, ide tartozik még Mick Jaggerrel közösen a Dancing in the streets, Tina Turnerrel a Tonight és a China Girl. Sokan Bowiet éppen ezekét a kommerciálisabb számokért szeretik, mások meg éppen hogy emiatt nem és inkább az elvontabb, kevésbé slágergyanús dalait tartják igazán jónak. Szerintem értelmetlen az életművet mesterségesen kettévágni, Bowie mindig is szeretett kísérletezni, ettől olyan egyedülálló az életműve.

Heros

Míg Andy Warhol szerint a jövőben mindenki lehet 15 percig híres, Bowie szerint mindenki lehet hős egy napra. A hős pár visszaemlékszik arra, amikor a berlini falnál megcsókolták egymást és közben golyók süvítenek a fejük felett. A kedvencem sorom ebből a dalból, a szabadság iránti vágy gyönyörű kifejezése: „I, I wish you could swim, Like the dolphins, like dolphins can swim”.

A dalt 1979-ben vették fel egy, a berlini fal mellett lévő stúdióban, ahonnan a NDK-ban lévő őrtornyokat is lehetett látni. Bowie inspirációként Otto Mueller: Szerelemesek a kerti falak között című festményét említi meg.

Liebespaar zwischen Gartenmauern Otto Müller 1916

Bowie a hetvenes évek nagy sikerei után 1976-ban Berlinbe költözött. Berlini éveit számos legenda övezi, tény azonban, hogy itt sikerült kigyógyulnia súlyos kábítószer függőségéből (ami igazán nagy szó, ha meggondoljuk, hogy heroin-függő volt és hogy a hetvenes évek dekadens Berlinében elég könnyen lehetett hozzájutni a droghoz). Inspirálóan hatott rá az elzárt Nyugat-Berlin sajátos kultúrája, a Heroes-nak elkészítette a német változatát is.

A menedékjog rövid története

Amióta háborúk vannak a földön, azóta menekültek is vannak.

A sors furcsa fintora, hogy éppen a mai Szíria területen zajló kádesi csatát lezáró egyiptomi-hettita békeszerződés említi először, hogy a menekülteket amnesztia illeti meg. Feltehetően az Egyiptomiak fogadtak be elsőként háborús menekülteket országukba az időszámításunk előtti 13. században és a hettitákkal kötött békeszerződésben megegyeznek arról, hogy a háborús menekülteket védelem illeti meg.

A nyugat-európai nyelvekben a menekültstátuszra használt kifejezés (német das Asyl, angol asylum, francia asile) a görögből származik: az aszilion ( ἄσυλον – valójában a rablás szó fosztóképzővel ellátva, azaz olyan hely, ahol nem rabolnak ki) olyan területet jelentett, mely szent és sérthetetlen volt.

A magyar menedék finnugor eredetű (zürjén minni  – megmenekül, mordvin menemsz – elmenekül, szabadul), eredeti formája a menekedik, melynek jelentése: veszély vagy üldöző elől biztonságot keres.

De vissza a görögökhöz: az ókori Hellászban a menedékjog szent helyekhez, templomokhoz kapcsolódott, és például a pároszi Poszeidon templom védelmet nyújtott a menekülteknek. E jog megillette a görögöket és a rabszolgákat, sőt még a törvényt megszegőket vagy akár a gyilkosokat is.

A menedékjog a kereszténység elterjedésével vált Európa-szerte elfogadott joggá, 511-ben az I. Klodvig által egybehívott orléans-i zsinaton hivatalosan is az egyházjog részévé vált: aki templomba menekült jogilag védett helyre került. Mai napig látható a bécsi Stephansdom ún. sasos kapujánál (Adlertor) egy menedékgyűrű, melynek megérintésével az üldözött az egyházi menedékjog védelme alá került.

Egy kis kitérő: 2012-ben a bécsi Votivkirchénél próbára teszik, hogy vajon a katolikus Ausztriában érvényben van-e még az egyházi menedékjog: Novemberben menekültek táboroznak le a templom mellett, azt követelve, hogy javítsanak a menekültek helyzetén Ausztriában. Később beköltöznek a templomba és éhségsztrájkba kezdenek. Az osztrák katolikus egyház kiáll a menekültek mellett, az FPÖ azt veti a bécsi egyházmegye szemére, hogy visszaél a menekültjoggal. Decemberben a templom előtti sátortábort a rendőrség felszámolja, a templomot elhagyó menekülteket pedig letartóztatja, a templomba viszont nem hatol be. Később a menekülteket egy kolostorba szállítják át. Az akcióba részt vevő 60 menekültből 27 elutasító határozatot kap. Szeptemberben még egyszer elfoglalja a kolostorban lévő menekültek egy csoportja a Votivkirchét, ekkor az egyház a rendőrségtől kér segítséget a templom kiürítésére. A templomfoglalók egy része ellen embercsempészet miatt emelnek vádat, amit aztán nagyon gyorsan vissza is von az ügyészség.

Exulánsok

Magam is egykori menekültcsaládból származom, őseim 400 évvel ezelőtt hagyták el hitük miatt Ausztriát és az akkor vallási kérdésekben toleránsabb Magyarországra költöztek. A 16. századtól kezdve az 1670-es évekig megközelítőleg 100 000 protestánst – az akkori osztrák lakosság 5-6 százalékát – kényszerítettek Ausztria elhagyására. Ezeket a protestáns menekülteket nevezi a német nyelvű történettudomány exulánsnak.

A protestánsok üldözése még a 18. században sem hagyott alább: VI. Károly és Mária Terézia idején Ausztriából Erdélybe deportálták őket. Azokat, akik túlélték a kényszer-áttelepítést tárt karokkal fogadták a szintén protestáns hitű erdélyi szászok. Ők képezik a Landlernek nevezett kisebbséget, akik osztrák dialektusukat mai napig megőrizték azokban a falvakban, ahol nem olvadtak össze az erdélyi szászokkal. Számuk ma már alig 200-ra tehető, az 1989-es forradalom után ugyanis a szászokkal együtt tömegesen elhagyták Romániát.

A be- és áttelepülőkben egyes európai uralkodók esélyt és nem pedig fenyegetést láttak. II. Frigyes porosz uralkodó így írt a jövevényekről:

Minden vallás egyenlő és jó, ha azok az emberek, akik gyakorolják, tisztességes emberek és ha törökök vagy pogányok jönnének és meg akarnánk telepedni, akkor mecseteket és templomokat kívánunk építeni nekik.

A német Wiedi Grófságban olyan település (Neuwied) is létrejött, ahol az Európában üldözött protestánsok és katolikusok is menedékre találtak. A korabeli felfogás szerint a tolerancia és a gazdasági siker összefüggenek egymással. Legalábbis erre utalt az a tény, hogy az egykor gazdag és vallási kérdésekben türelmetlen Spanyolország hanyatlott, a toleráns és többféle vallást megtűrő Hollandia viszont virágzott és lerázta a spanyol igát.

Modern menekültjog 

A mai értelemben vett menekültjogot  először az 1793-as francia alkotmányban találjuk meg. A 120. § szerint, azoknak a külföldieknek, akiket a szabadságért folytatott harc során hazájukból elüldöztek, a francia nép menedéket nyújt. Azok, akik frissen megkapták a francia állampolgárságot akár a Nemzetgyűlés vagy más politikai testületek tagjaivá is választhatók voltak, így pl. az angol Thomas Pain vagy az olasz Giuseppe Garibaldi. Ma különben Franciaországban a huzamosabb ideje az országban élő külföldieknek nincsen választójoguk.

A 20. században soha nem látott mértékben keltek útra emberek háborúk, polgárháborúk és népirtás elől menekülve. Íme egy rövid lista a legnagyobbakról:

  • 1915-16-ban örmények tízezrei menekültek el hazájukból a törökök által végrehajtott etnikai tisztogatás nyomán
  • az első világháború utáni orosz polgárháború miatt az ún. “fehérek” hagyták el tömegesen hazájukat; elsősorban Németországban és Franciaországban telepedtek le.
  • 1922-ben, Mussolini hatalomra kerülése utána Olaszországból indul el a menekültáradat Franciaországba és Amerikába
  • 1933-ban Hitler hatalomra kerülése után zsidó és nem-zsidó németek kelnek útra, hogy Franciaországban és Amerikában leljenek új hazára
  • 1936-ban Spanyolországban, miután Franco kerül hatalomra, a köztársaságiak hagyják el hazájukat, Franciaországba, Algériába, a Szovjetunióba és Amerikába menekülve
  • 1945 után 40 millió menekült és hazájából elüldözött vagy kényszerrel áttelepített várt helyzete megoldására

A legutolsó esemény nyomán jött létre az ENSZ menekültügyi szervezete, a Menekültügyi Főbiztosság., 1951-ben pedig éppen a második világháború keserű tapasztalatiból tanulva elfogadják a genfi konvenciót.

A 20. század második felének nagy menekültáradatai is mind politikai és katonai események hatására alakultak ki. 1956-ban 180 000 magyar menekült el a jobb élet reményében és részben a megtorlástól félve Magyarországról. Ekkor 84 000 menekültet az említett Menekültügyi Főbiztosság vett át Ausztriától, java részük Kanadába és az Egyesült Államokba utazott tovább. Mindössze 18 000 magyar maradt Ausztriában. Hosszan lehetne még sorolni, mikor és hányan indultak útnak, menekülve a háború, a pusztítás, a reménytelenség traumái elől.

Nekem megvolt a választásom, szabadon és békében hagyhattam el hazámat, ahol politikai és gazdasági okokból nem akartam tovább élni. És még ezt sem volt egyszerű feldolgozni lelkileg…

Idézet

Párhuzamos…

“Annyi állt az értesítésen, hogy ekkor meg akkor kell megjelenni a Keleti pályaudvar indulási csarnokában, s hogy indulási csarnok, az már önmagában jót ígért. Jelentkezés a kettes számú szerelvénynél, a külföldi tartózkodás tartama meghatározatlan, csoportos útlevél részvételi jegy szerint. Egy szót nem lehetett érteni az egészből. A papírok között annyi volt a különbség, hogy másoknak az egyes, illetve a hármas szerelvénynél kell jelentkezniük, nekem a kettesnél. Arról azonban senki nem tudott, hogy ez mit jelent, vagy hogyan lesz egy ilyen részvételi jegyből csoportos útlevél. Még soha nem voltam külföldön.” (…)

“A pályaudvar hatalmas, napverte csarnokában több ezer gyerek, s tán még több hozzátartozó zsibongott és elégedetlenkedett. Amióta a nagyanyám sem élt már, senki nem is csókolt meg többé, nem érintettek, nem öleltek át. A szép Ágóval ki nem állhattuk egymást. Gyöngédségétől nem kellett tartanom, ő végképp nem vehette volna észre a lázamat. Önmagán kívül mással nemigen törődött. Most főleg a tűző napon hagyott ősrégi Mercedes Nürnbergje foglalkoztatta, amelyről azt állította, hogy egyenesen Pius pápának készítették, s amelyben az utóbbi napokban állandóan felforrt a hűtővíz.

Amint beléptünk a pályaudvar visszhangos üvegcsarnokába, a tömeg láttán még idegesebb lett, megint a kocsiját emlegette, az én sóvárgásomnak pedig szintén el kellett múlnia, talán még a lázamnak is. Semmiféle személyre szóló ígéretnek nem volt helye többé a tömegben. Tudtam, mire számíthatok, folytatódik a kollektív rettenet. Egyikünknek sem akaródzott azonnal elvegyülni, inkább letettem magam mellé a kofferem. Üdvösebb lett volna betegen otthon maradni. Ki tudhatta előre, hogy a keletnémet gyermeknyaraltatási akció ilyen méretű. Valamilyen finom privilégiumra számítottunk.”

“A vasutasoktól annyit azért meg lehetett tudni, hogy a három hosszú szerelvény az előző éjszakán Drezdából érkezett, s oda biztosan visszatér, ahogy mondták, az anyaállomásra. Ott aztán valaminek történnie kell, magyarázták türelmesen, mert ilyen hosszú személyszállító szerelvények szokás szerint nem közlekednek belföldi forgalomban; átrendezik, bennünket átszállítanak más vonatokra, néhány kocsit leakasztanak, úgy megyünk tovább. A felnőttek rohangáltak, tanácskoztak, mutogatták egymásnak a papírjaikat, hátha a másik ember talál rajtuk valamilyen titkos és megfejthető jelet, vagy valamit kiokoskodik belőlük, valami biztatót. Érthető volt az izgalom, hiszen mindenkinek úgy kellett egy gondjaira bízott kisgyereket az útjára bocsátania, hogy nem tudta pontosan, meddig és hová.”

“Az újságok azt írták az üdültetési akcióról, hogy a testvéri országokba olyan gyerekeket visznek el, akik „csonka családokban élnek”, illetve „nem megoldott a lakáshelyzetük”. Kész röhej. Meg lehetett ugyan érteni, hogy milyen mondatokat szeretnének a kényszeredett formuláikkal megkerülni. A hivatalos változat minden olyan állítást, miszerint az oroszok légitámadásokat intéztek volna Budapest ellen, s bombázással támogatták volna a város utcáin harcoló csapataikat, ellenséges propagandának és büntetendő rágalomnak minősített. A puszta feltételezés, hogy az oroszok bombázták volna a várost, azt jelentette, hogy nem csupán a felkelőket füstölték ki az állásaikból, hanem a háborús jogot semmibe véve, a polgári lakosságot sem kímélték. Ráadásul nem cáfolhatták volna, hogy milyen magas a halálos áldozatok, a súlyos sebesültek és az elpusztított lakások száma, vagy legalábbis a szájhagyomány útján terjedő számok az utcai harcok méreteivel tényleg nem lettek volna indokolhatók. Ezért sem lehetett normális szavakat használni hangosan.”

(…)

“És akkor valami történt, amitől egy rövid pillanatra dermedt csönd támadt a pályaudvaron. Elnémult a hangosbeszélő, s hosszan, erőszakosan visszhangozó parancsszavakat lehetett hallani.

Mint akit most rögtön megütnek.

Mindössze néhány hónap telt el, s mi más lehetett volna az első gondolatom, mint hogy lőni fognak.

Ám a rendőrök egymás karját ragadták meg, csatárláncuk a sötéten dermedt tömegen megfeszült. Mindez tényleg egy szempillantásnyi idő alatt történt. Vékonyodott, még jobban elvékonyodott a csönd, és rögtön elszakad.

Aztán tényleg elszabadultak az elemek, mert amint a rendőrök csatárlánca megindult, magasba csapott a tehetetlen tömeg méltatlankodása, ám együttesen ez nem úgy hatott és visszhangozott, mintha tiltakozás lenne, hanem inkább úgy, mint a rettenet szava.

És akkor megint olyasmi történt, amit nem tudtam igazán megérteni. A rendőrtisztek kétségbeesetten ordítoztak, úgy hangzott, mintII. kötet 296ha lenne egy rituális rimánkodás, a tömeg pedig a méltatlankodás ordításával válaszolt, amiben azonban nem volt erő, ellenállásuknak nem volt ereje többé.

Miként a töltelék a bélből, a következő pillanatokban megadóan átnyomódtak a csarnok két nyitott bejáratán. Csikorogtak a nagy üvegajtók, nyekkentek és csattantak, mikor becsukták, a néma csarnok kísértetiesen visszhangozott, és a forradalomnak most aztán tényleg vége volt.”

Nádas Péter: Párhuzamos történetek (Második kötet, Aztán ötvenhét nyarán című fejezet).

A változás útja, 1939-1989

Szeptember 4-éig látható a Karlsplatzon a “Wege zum Umbruch 1989. Ostmitteleuropa 1939-1989” (magyarul Utak a változáshoz, Kelet-Közép-Európa 1939-1989). A kiállítás anyaga online is elérhető angol nyelven.

Amikor pár hete, egy meleg nyári estén megnéztem a kiállítást, két érdekes helyszíni élményben volt részem: először egy részeg orosz hőbörgését hallottam, aki nehezményezte, hogy hiányoznak az orosz nyelvű feliratok. Tény, a kiállítás képeit és dokumentumait 7 nyelven, angolul, lengyelül, magyarul, románul, németül hollandul és franciául látták el magyarázó szöveggel – a megszállók és elnyomók nyelvén nem. Így a szövegeket értette az holland kisfiú is, aki felkiáltott: nézd mama, Budapest, itt jártunk nemrég.

Szóval az egyik nyitott kérdés, hogy valóban érdemes lenne-e az elnyomók, hódítók nyelvén is feliratot készíteni? A másik számomra számomra is izgalmas probléma: mit jelent ma egy fiatalnak az a rendszer, amiről csupán hallomásból, dokumentumok alapján van ismerete. A kérdéseket nyitva hagyva egy-két szó a kiállításról.

A tárlat főleg este látványos, a hátulról megvilágított fotóknak egészen sajátos hangulatuk van.

A kiállítás tematikusan a klasszikus szabadságjogok (szólás- és vallásszabadság), az egyén (utazás) és a közösség (nemzetek és a gazdaság) szabadságának hiányából kiindulva mutatja be a keleti blokk történetét. Az utazó kiállítás, mely Bécs után Bukarestben lesz látható sokrétűen tárja fel, hogyan valósult meg az egyes országokban a sztálinista, kommunista elnyomás.

Közép-Kelet-Európaiként kissé elszégyelltem magam, hogy most olvastam először pitești-i börtönkísérletről (a magyar nyelvű wikipédia-cikk sajnos még nincsen hozzá), a csehszlovákiai Rudolf Slánský elleni kirakatperről (magyarul szintén nincsen róla wiki-cikk), vagy Witold Pilecki tragédiájáról.

Egykori újságíróként a legérdekesebbnek a korabeli sajtóból válogatott cikkeket tartottam. Két tekerőkar segítségével szemezgethettem a Népszabadság és a Neues Deutschland veretesen kommunista stílusú és tartalmú cikkei között. A kiállítás képeinek utolsó blokkja 1989 eseményeihez kapcsolódik. 1989 számomra is nagy változásokat hozott: ez volt az utolsó évem abban az általános iskolában, ahova 8 évet jártam és ahol kisdobossá és úttörővé avattak. A nyolcvanas éveknek volt egy fullasztó, nyomasztó légköre – legalábbis én így éltem meg ezt az időszakot. Szemben ezzel az időszakkal a gimnázium és a formálódó új Magyarország izgalmas, színes és szabad volt. Persze ez csak az én látásmódom: nincsen egyetlen legitim és érvényes olvasta a történteknek. A kiállítás sokrétű, a képekkel és az installációikkal becsalogat, de bőven akad érdekes és tanulságos olvasnivaló a képek és dokumentumok mellé. Persze egy ilyen kiállítás igazán mélyenszántó nem lehet, de legalább felhívja a figyelmet, érzékennyé tesz a téma iránt.

A hatalom szálai

Die Fäden der Macht – e címen látható a bécsi Kunsthistorisches Museumban egy válogatás reneszánsz falikárpitokból (hogy pontosan meddig, azt alapos kutakodás után sem sikerült kiderítenem). Munkáltatóm jóvoltából, egy művészettörténész vezetésével megnézhettem ezt a kiállítást pár héttel ezelőtt.

Bevallom, vegyes érzelmekkel mentem el a kiállításra, mert valahogy a falikárpit nekem a gobelin szóval cseng össze és annál unalmasabbat nem nagyon tudok elképzelni, mint a kispolgári ízlésvilágot tükröző virágot, vadászjelenetet és a semmibe meredő biedermeier hölgyeket ábrázoló szőtteseket.

És akkor itt érdemes megállni egy szóra – idősebbek tudják, hogy az ilyen kezdetű mondatok után nyelvészkedés jön. A magyar és német nyelvben egyaránt elterjedt a gobelin szó a falikárpitok jelölésére, mely az ilyen remekműveket előállító műhelyre utal (Manufacture nationale des Gobelins). Ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor csak az ebben a műhelyben előállított műveket szabad gobelin-nek nevezni. A Tapisserie a 19. században terjedt el e technika jelölésre, míg a németben a középkorban Bildwirkerei-nek nevezték a falikárpitokat, mely kifejezést a tudományos nyelvben újra elkezdték használni. Igazából helytelen a faliszőnyeg kifejezés is, hiszen a szövéstől és a szőnyegszövéstől eltérő technikával készültek ezek a művek. Míg a szövésnél a fonalat végighúzzák, addig a tapisserie esetében csak a mintát tartalmazó kartonon megadott helyen szőtték végig a fonalat. Ez egyben azt is jelenti, hogy falikárpit kizárólag kézi szövéssel készülhet.

Ezek a valóban lenyűgöző méretű falikárpitok  többszörös célt szolgáltak. A középkorban jellemzően a várról várra utazó uralkodói udvartartás számára a kárpitok a csupasz falak borítására és díszítésére használták, emellett valamelyest szigetelték a termeket és jót tettek a helyiség akusztikájának is.

Ezen túl a nézők épülésére és elkápráztatására is szolgáltak ezek a művek. Sok esetben képsorozatok készültek, ahol kárpitról kárpitra követhetők az események és mintegy részesei vagyunk a történéseknek.

Végül egy jó tanács: a hatalmas kárpitokat a kiállítson csak egy bizonyos vonalig szabad megközelíteni, ha ezt nem tartjuk tiszteletben, sok nyelven bemondják, hogy maradjunk a vonal mögött. Aki a képek részelteire kíváncsi, annak kis messzelátókat helyeztek a kiállítási terében.

O vagy nulla?

Viszonylag gyorsan feltűnt Bécsben, hogy a villamosjáratoknak nem csak számúk, hanem betűjelek is lehet. Nem messze tőlünk halad a D, melyet a köznyelv leginkább D-Wagen-nak hív. Abban azonban nem voltam teljesen biztos, hogy a 0 vagy O jelű kocsit számként vagy betűként olvassam-e ki. Mint később megtudtam, nem csak turistáknak, hanem Bécsieknek is gondot okoz a jelzés helyes értelmezése. Éppen ezért sokan – és nem csak turisták – nullásnak is nevezik ezt a járatot (az osztrák németre jellemzően Nuller – a sorszámneveket ugyanis nem úgy mondják, mint Némethonban, azaz die Eins, Zwei, Drei, hanem der Einzer, Zweier, Dreier. Pl. Ich fahre mit dem Fünfer – Az ötös villamossal utazom). Nullásként értelmezni a járatot azért is félrevezető, mivel azt sugallja, mintha ennek a járatnak a nyomvonala körgyűrűként lenne meghatározva.

Tehát a helyes megfejtés: a járat neve o (magyarosan inkább ó). De mi értelme van egy villamosjáratot betűvel jelölni?

Éppen százötven éve kezdte meg működését az első bécsi villamos, ekkoriban még lóvontatta jártok szállították az utasokat (németül Pferdestraßenbahn, a magyarban a lóvasút kifejezés terjedt el). A villamosokon egy jelzés volt látható, melynek az elején a cél a hátulján a kiinduló állomás volt látható és ezt sötétedés után meg is világították.  Az ívesen, a Ring mentén vagy a Ring és a rakpart között ugyanazon a vonalon közlekedő járatok ugyanazt a jelzést kapták elől és hátul is. Piros-fehér zászlócska jelezte, ha ettől eltérő útvonalon közlekedett a járat. Ezen a linken egy kis ízelítőt kaphatunk a jelzések sokaságából. Bevallom, számomra sem teljesen tiszta, hogy az egyes táblákon a vonalaknak és különböző szimbólumoknak mi a jelentése. Mindenesetre a nem következetesen alkalmazott rendszert 1907-ben, amikor a lóvasút-rendszert felváltották a villamosok, egy sokkal korszerűbbre cserélték.

Az új rendszer három vonalvezetést különböztetett meg: a félkörívben, a sugárban és a kettő kombinációjaként haladó vonalakat. A félköríves vonalakat egytől húszig számozták, míg a húsz fölötti vonalak sugár-alakban hagyták el a városközpontot.  A sugáralakban és félkörívben is haladó járatok betűjelet kaptak.

Sajnos a vonalak átszervezésével kissé összezavarták ezt a rendszert (így például az egyes és a kettes már nem csak a körúton azaz a Ringen jár). Bécs villamostérképen, ami a felszínen közlekedni vágyóknak nagyon hasznos, még ma is jól látszik, hogy a 20 feletti villamosvonalak számozása hogyan emelkedik az óramutató járásával párhuzamosan.

A D-Wagen, mely Nussdorf és a Főpályaudvar között közlekedik, érintve a Ring-et, felér egy Hop-on-Hop-off turistabusszal. Hogy mi mindent lehet ezen a vonalon látni, arról a következő bejegyzésekben írok.

Galícia – egy mítosz nyomában

Augusztus 30-ig látható a Wien Museum-ban a Karlsplatzon a “Mythos Galizien” című kiállítás, mely a krakkói International Cultural Centerrel közösen rendezett meg a bécsi városi múzeum. A kiállítás a Habsburg Birodalom keleti végvidékén lévő tartomány történetét mutatja be az ott egykor élt vagy ma is élő népek és népcsoportok és a terültet igazgató Ausztria perspektívájából. A terület és lakóink története kísértetiesen hasonlít a Balkán és Jugoszlávia sorsához: egy sokszínű, sok vallásnak és nemzetiségnek otthont adó kelet-európai régió, mely a 20. század viszontagságai nyomán végérvényesen átalakult, elpusztult.

A lengyelek számára Nyugat-Galícia volt az terület, ahol szemben az oroszok által megszállt résszel, kifejezésre juttathatták nemzeti identitásukat, szabadon használhatták anyanyelvük. Az ukrán nemzeti identitás gyökerei is Kelet-Galíciába nyúlnak vissza, mely ma Nyugat-Ukrajna terültén fekszik. A zsidóság számára, mely galíciai lakosságnak egy tizedét adta, a terület “Anyánk Izráel” és egyben az a hely, ahol a zsidóság elpusztításnak szimbóluma, Auschwitz fekszik.

E nemzetek, népek és vallási csoportok felett pedig ott lebegett Ferenc József, akiknek emlékezetében a császár alakja védelmező atyává nemesült.

A Ferenc József császárba vetett hit egyesítő ereje...

A Ferenc József császárba vetett hit egyetlen általános egyházzá egyesíti e távoli területeken a római katolikusakat a görög katolikusokkal, az örményeket a zsidókkal

A kiállítás számos izgalmas aspektusát világítja meg ennek a sokszínű, rendkívül ellentmondásosan megítélt területnek. Különösen Bécsből nézve számított Galícia rendkívül elmaradottnak, ahol Ausztria egyfajta civilizációs küldetést hajtott végre. Azonban nem csak Bécs formálta át Galíciát, hanem Galícia is Bécset: a pogromok után a birodalom fővárosába áramló zsidók, a Bécsben megtelepedő lengyel nemesek nyomai mai napig megtalálhatók a fővárosban.

Rendkívül izgalmas része a tárlatnak a galíciai “olaj-boomot” bemutató rész, amikor Galícia az Osztrák-Magyar Monarchia Texasává avanzsált. Az egyik legfurcsább fotón az olajmezőkön suftoló ortodox zsidókat láthatunk.

Még egy tipp a bécsi múzeumok kedvelőinek: minden hónap első vasárnapján a városi múzeum helyszínei ingyenesen látogathatók.