A héten egyedülálló élményben volt részem: a Bécsi Operában a Poppea megkoronázása című operát láttam. Az élmény rendkívüliségéhez persze az is nagyban hozzájárult, hogy bő másfél évnyi kényszerszünet után először voltam újra nyilvános előadáson.
Számomra két megkerülhetetlen alkotó létezik az európai operaművészetben: Monteverdi és Wagner. Monteverdit sokan az első mai értelemben vett opera megalkotójának tartják, míg Wagner az európai operaművészet betetőzésének tekinthető. Míg Wagnert Zoltai Dénes szemináriumán fedeztem fel és szerettem meg, Monteverdire véletlenül leltem rá, amikor a Mezzo TV-n a Poppea megkoronázása című művet először hallottam. Mivel Zoltai professzor zeneesztétika szemináriuma után sem lettem igazán vájtfülű zeneesztéta, Monteverdi zenéjéről nem igazán fogok ebben a bejegyzésben írni.
Bár a Poppea megkoronázásában érzékelem, hogyan tölti meg érzelmekkel Monteverdi zenéje az énekelt szöveget – ez egy zseniális újítás volt a maga korában – engem az alábbiakban az érdekel, milyen világlátást, filozófiát közvetít ez az opera. Az alábbiakban az opera apropóján kalandozok kicsit a mitológia és képzőművészet világában.
Szigorúan véve tehát nem is Monteverdiről szól a bejegyzés, hanem a librettó szerzőjének, Giovanni Francesco Busenello nézeteiről. Busenello a velencei Láthatatlanok Akadémiájának (Accademia degli Incogniti) tagja volt, mely Platón akadémiájának mintájára létesült szabadelvű-libertárius nézeteket valló tudós társaságként működött (magyar vonatkozású érdekesség, hogy Zrinyi Miklós lelkesen gyűjtötte az Akadémia kiadványait). A Láthatatlanok Akadémiájának tagjai műveiket gyakran álnévvel, rejtjelezett nyelven jelentették meg. Az Akadémia tagjai között voltak a Teatro Novissimo, Velence első nyilvános operaházának üzemeltetői is. A Teatro Novissimo és a velencei operaházak a mai értelemben vett operaművészet kezdetét jelentik, hiszen az előadások nyilvánosak voltak, míg korábban az operákat csak fejedelemi udvarokban, zárt körben mutatták be, mint például Monteverdi L’Orfeo című művét (ősbemutatója a mantuai herceg, IV. Francesco Gonzaga udvarának szűk helyiségében volt).
Miután az operák közönsége az „egyszerű” velencei polgárokból került ki, a művek tematikája is megváltozott, a mitologikus témák helyett történelemi anyagok felé fordultak a szerzők. Ez megmutatkozik Monteverdinél is: míg a L’Orfeóban a szerelemért az alvilágba alászálló, nemes, tragikus hős áll a központban, addig a Poppea megkoronázásában Nero (az operában Nerone) és Poppea a főszereplők, akik szenvedélyüktől hajtva mindenkin átgázolnak.
A Poppea megkoronázásának számomra egyik legérdekesebb része a prológus, mely tükrözi a velencei Láthatatlanok Akadémiájának világlátását.
Szerencse, Erény és Szerelem
A Poppea megkoronázásának nyitánya klasszikus, az antik irodalomból is ismert prológus, mely meghatározza a mű témáját és célzatát. A prológusokban rendszerint szereplő magasztos istenek kinyilatkozása helyett Fortuna (szerencse), Virtus (erény) és Ámor (szerelem) vitatkozik arról, hogy melyikük követése biztosít az emberek számára sikert és gazdagságot. Nemes istenekhez méltó szócsata helyett azonban úgy alázza Fortuna Virtust, mint egy civakodó prostituált (a szöveget az angol és német fordítás alapján fordítottam magyarra. Az olasz eredeti itt olvasható).
Fortuna
Takard el arcod, Virtus,
hisz már rég koldusbotra jutottál,
hiteltelen Istennő,
Istennő templom,
hívők és oltár nélkül.
Eltaszított,
régimódi,
gyűlölt,
senkinek se kellesz,
s hozzám képest semmire sem tartanak.
Egykor királynő, most koldus,
hogy magadat ruházd és tápláld,
címeid és jogod eladtad.
Minden híved,
ki tőlem eltávolodott,
olyan mint a festett tűz,
mely meleget és fényt nem ád.
Eltemetett szín
fény híján.
Virtus valamivel visszafogottan becsmérli Fortunát, de gyorsan kibukik nárciszizmusa, és átvált öndicsőítésbe.
Virtus
Süllyedj el, rosszéletű,
Az emberiség megrontója,
Könnyelműek istene.
Én vagyok az egyetlen igaz út,
mely az emberiséget a mennybe vezérelheti.
Én vagyok az Északi Szél,
Én oktatom az emberi elmének
az Olümposz elérésnek művészetét.
Azonban mindkét istennőt félresöpri egy kisgyerek, Ámor:
Én tanítom Virtust,
Én vagyok Fortuna ura,
Az idők kezdete óta e fiúcska
Győzedelmeskedik,
az istenek és az idő felett.
Az örökkévalóság ikertestvére vagyok.
A nagy szócsata végül azzal végződik, hogy Fortuna és Virtus egy duettben egymást túllicitálva isteníti Ámort:
Ne legyen se földi, se égi szív,
aki Ámorral hadba merne szállni.
A teljes műélvezethez érdemes meghallgatni a prológust egy meglehetősen régi, klasszikus rendezésben (az általam a bécsi Operában látott előadásban Ámort női szoprán játszotta. Szerintem a fiú szoprán jobban illik ehhez a szerephez):
A Poppea megkoronázásának prológusában mindhárom istenség inkább önmaga paródiájának tekinthető. Fortuna befeketíti ellenfelét a hallgatóság előtt, Virtus öntelt és öntömjénező. Ámor egy kisfiú alakjában jelenik meg, ami megelőlegezi milyen értelemben mutatja be a mű a szerelmet: nem nemes érzésként, hanem egy kisgyerek amorális akaratosságához hasonló szenvedélyként.
Fortuna, Virtus és Ámor – három isten genealógiája
Mindhárom istenség eredetileg a görög-római mitológiából származik. Fortuna a római vallásban eredetileg a termés, az anyaság és a nők istennője volt, idővel azonban a sorssal és a szerencsés véletlennel azonosították. A császárkori Róma számos érmén szerepelt és számos szentélyt emeltek neki légiók, testületek, családok és magánemberek. A középkortól kezdve isten szolgálójaként tekintenek Fortunára, attribútuma a kerék, mely a szerencse kiszámíthatatlanságára utal. Carl Orff Carmina Burana című művének első sorai jól tükrözi ezt a középkori felfogást:
O Fortuna,
velut luna
statu variabilis …
Ó szerencse,
mint a hold,
úgy változol…
Virtus eredetileg szintén római istenség volt, a katonai helytállás és bátorság megtestesítője. A rómaiak egyaránt ábrázolták amazonszerű harcias nőként, férfiként vagy aggként, annak ellenére, hogy maga a szó nyelvtanilag nőnemű. Miután a latinban nem volt kis és nagybetűs írás, az istenség és az általa képviselt erény egymástól nem igazán választható el. Lucilius szerint “a virtus nem más, mint hogy tudja az ember, mi a helyes”.
Ámor (akit gyakran Cupidónak neveztek) a görög Érosz megfelelője, Vénusz és Mars (görög: Aphrodité és Arész) gyermeke. Plautus római drámaíró két, lényegüket tekintve különböző szerelemistenről beszél: Ámor a szerelemért, Cupido a vágyakozásért felel.
Két művészeti példával érzékeltetem, milyen problémákat vetett fel a reneszánsz és barokk embere számára Ámor. Shakespeare írja a Szentivánéji álomban:
Mindazt, mi durva, torz, értéktelen,
nemessé formálja a szerelem:
nem szeme vezeti, csak holmi ábránd,
így világtalan Ámor minden ábrán.
Ő nem mérlegel,
Helyette vakon repdes vadul csapkodó szárnyakon.
Mondják még azt is, hogy kisgyermek Ámor,
semmi jó nem sül ki választásából.
Hogy játsszon, könnyen ígér a gyerek,
és sokszor van úgy, hogy nem tartja meg.
(Shakespear: Szentivánéji álom, Gál Tibor fordítása)
Ámor tehát egyáltalán nem egy oktondi ösztönlény, hanem egy eszes kisfiú, aki azonban kizárólag a szívére hallgat, döntései megkérdőjelezhetők és ígéreteire sem igazán lehet adni.
A másik példa Caravaggio Amor vincit omnia azaz a Győzedelmes Ámor című festménye.
Ámort Caravaggio serdülő kamaszként ábrázolja, aki leginkább egy minden rosszra kapható utcagyerek benyomását kelti. Ámor egy letakart éggömbön trónol, lábai alatt körző és szögmérő, hangszerek, kotta, egy páncélzat és babérkoszorú hever. Bár ezeknek az eszközöknek van egy szimbolikus-mitológiai értelmezésük is, mégpedig az utalás Érosz Pán feletti győzelmére, azonban a legtöbb tárgy jelentősége görög-latinos műveltség nélkül is könnyen értelmezhető. Ámor ugyanis a katonai erények, a földi dicsőség, sőt még az égi dolgok felett is áll.
Nero és Poppea – halálos páros
De térjünk vissza a Poppea megkoronázására. A mű cselekménye könnyen összefoglalható: Nero és Poppea szerelmükért mindenkin átgázolnak. Ámor győzelmének veszteséglistája: Seneca Nero parancsára öngyilkos lesz, Ottavia, Nero korábbi, köztiszteletben álló felesége, Ottone, Poppea korábbi férje és a vele szövetkező Drusilla száműzetésbe kényszerülnek.
Nero és Poppea viselkedését az a szellemiség hatja át, melyet Machiavelli fogalmazott meg a Fejdelemben:
„…mivel a sors forgandó, s az emberek szokásaikban megrögzöttek, csak akkor lesznek boldogok, ha jó egyetértésben élnek vele, mert ha nem, boldogtalanok. Amondó vagyok, hogy inkább legyen az ember szenvedélyes, mintsem óvatos, mert a szerencse olyan, mint az asszony, csak akkor tartod kordában, ha ütöd-vered. Látnivaló, hogy inkább emezektől hagyja magát legyőzetni, mintsem azoktól, akik hidegen viselkednek; s mint asszony, a fiatalokat kedveli, akik nincsenek rá tekintettel, vérmesek és merészen parancsolgatnak neki.”
A Poppea megkoronázása az operairodalom első szerelemi duettjével, a Pur ti miro-val zárul (mely nem is Monteverditől származik).
A szerelemi vallomással befejeződik az opera, de a 17. század nézőközönsége pontosan tudta, hogyan fejeződik be a történet: mindössze pár évvel Nero és Poppea hivatalos házassága után a császár úgy hasba rúgta terhes feleségét, hogy az belehalt sérülésibe. Amor omnia vincit?!
A második disztópia, amit bemutatok, Boualem Sansal algériai író nem éppen szívderítő jövőképe.
Sansal Algériában született és nőtt fel, mérnöki és közgazdasági tanulmányok után 1992-től az algériai Ipari Minisztériumban magas rangú tisztviselő volt. 1999-ben jelent meg első regénye, a Barbárok esküje (jelenleg nincs magyar fordítása), melynek megjelenése után elbocsátották minisztériumi állásából. A műveit franciául író Sansal Algéria politikai viszonyival, a kilencvenes években az országban tomboló polgárháborúval és az iszlámizmus ill. a politikai iszlám előretörésével foglalkozik. Egyébként soha nem volt hajlandó elhagyni Algériát, mai napig családjával Algír közelében él.
2015-ben Sansal a 2084 – A világ vége című regényével nemzetközi hírnévre tett szert, mely magyarul 2017-ben jelent meg. Megjelenése után a regény Franciaországban is heves vitákat váltott ki és rögtön elfogyott belőle háromszázezer példány.
Ebben a bejegyzésben nem tudom megígérni, hogy nem rontom el azoknak az olvasásélményét, akik még nem vették kezükbe a művet. A regény számos fontos eleme ugyanis csak az utolsó fejezetekben olvasható. Ugyanakkor a főhős által feltárt titkot nem árulom el…
A regényt George Orwell 1984 c. regénye inspirálta és ezt a szerző cseppet sem titkolja! Sőt számos benne a közvetlen utalás a közismert disztópiára.
Abisztán és a Gkabul
Sansal regénye a távoli jövőben játszódik, a történések ideje viszont pontosan nem határozható meg, ugyanis 2084 után megszűnik mindenféle hagyományos időszámítás. A regény helyszíne Abisztán, az ország politikai berendezkedését tekintve egy totális vallási diktatúra. Abisztán hivatalos nyelve az abilang, mely Orwell 1984 című művében említett újbeszélhez hasonló mesterséges nyelv, és a regény szerint Óceánia nyelvének másolata. Abisztán vallása a Gkabul, mely egyben a vallás alapját képző szent könyv címe is, abilangul „egyetértést” jelent.
Egyetlen kinyilatkoztatás van, egyedülálló és az egész világot átfogó, mely nem igényel sem kiegészítést sem felülvizsgálatot, hitre, szeretetre vagy kritikára sincs szüksége. Semmi másra [nincs szükség] mint egyetértésre és alávetettségre. Yölah mindenható, keményen megbünteti a fennhéjázókat.
Idézet a Gkabulból, Boualem Sansal: 2084 – A világ vége (saját fordítás németből)
A hagyományos nyelvek kihalófélben vannak, ezt azonban Sansal regényében megelőzte a nyelvek kiüresedése és leegyszerűsödése, mely folyamat eredménye, hogy minden nyelv már csak egyszótagú szavakat ismer. Ezeket az egyszerűbb nyelveket szorítja ki végül teljesen a kiüresített mesterséges nyelv, az abliang, melyben szintén csak egyszótagú szavak léteznek. Ez az oka annak, hogy minden szereplő egyszótagú, egy-két mással- és magánhangzóból álló névvel rendelkezik a regényben (Abi, Ati, Koa stb). Az abilangot viszont nem csak a morfológia, hanem a tartalom szintjén is leegyszerűsítették, megtisztítva a nyelvet a filozófia és az irodalom szókincsétől is.
A szent könyv és a vallás központi eleme a teljes és feltétel nélküli alávetettség. Az egytelen isten Yölah, profétája pedig Abi, akit azonban élő abisztáni még soha nem látott. Abisztán a „hívők országa” és a „Nagy szent háború” romjain létesült. A történetben úgy tűnik, mintha világszerte megvalósult volna a totális vallási diktatúra, mivel azonban nem mondható meg pontosan, mennyi az információ és a dezinformáció a szereplők által mondottakban, az sem jelenthető ki egyértelműen, hogy valóban globális a Gkabul. A regény mindenestere konkrétan utal arra, hogy létezett egy másik totális diktatúra, az Angszoc (Orwellnél, az angol eredetiben ez Ingsoc), melyet azonban Abisztán elfoglalt, és átvette újbeszél rendszerét, a paradox jelszavakkal egyetemben: A háború béke, A szabadság szolgaság, A tudatlanság erő. A mindent látó orwelli Big Brother ugyanakkor Bigaye néven szerepel Sansal vallási diktatúrájában.
Abisztán berendezkedése
Az államapparátus hangzatos nevű minisztériumokból, központi grémiumokból (Igaz Testvériség) és államilag irányított civil szervezetekből áll. A lakónegyedekben pl. a helyi lakosokból szervezett Éberségbizottságok felügyelik a Gkabul betartását. Ezeket a szervezeteket az Erkölcs és Isteni Igazságosság Minisztériumának Közerkölcsi Részlege és a Közhatalom Minisztériumának Önvédelmi Civil Szerveztek Irodája felügyeli. A minisztériumok és a szervezetek klánok kezében vannak, aki egymással is kemény és kegyetlen harcot vívnak.
A rendszer totalitása kifejeződik abban is, hogy az abisztániak életét napkeltétől napnyugtáig, a bölcsőtől a halálig szabályozzák, bizonyos szavak és gesztusok mechanikus ismétlésre kényszerítik a hívőket. A Szent Vizsgálat keretében például – általunk a kommunizmusból ismert – feltétlen hitvallást kell tenni a rendszer és az eszme mellett, valamint szigorú önkritikát kell gyakorolni.
Posztiszlamista vízió
Fontos megjegyezni, hogy Sansal apokaliptikus víziójának a vallása nem az iszlám, hanem bizonyos, az iszlámban létező elemek perverz továbbfejlesztése majd államdogmává emelése. A regényben szerepel utalás arra is, hogy az összes régi vallást megszüntették, betiltották és emlékük is alig maradt.
Persze Sansal regénye éppen arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a vallásban, az elmúlt évtizedekben megerősödő iszlámizmusban és a politikai iszlámban számos olyan elem található, mely szemben áll az európai szabadságeszmével, a szabad véleménynyilvánítással és a demokrácia alapértékeivel.
Abisztán a vallási terror, a kreativitás és az innováció elnyomása következtében, egy szegény és elmaradott ország. A 20. századi találmányok (rádió, telefon, TV) teljesen ismeretlenek már, az országban csak zarándoklat céljából lehet egyik tartományból a másikba eljutni (vö. szovjet belső útlevél rendszere), de ezt a távot is gyalog teszik meg a buzgó hívők. Abisztán totalitása ugyanis kiterjed arra is, ki birtokolhatja a technológiát (az állam) és mire lehet azt felhasználni (elnyomásra). Az országban alapvetően élelmiszerhiány van, ugyanis mindenki a hir nevű egytálételen él. Ebben is hasonlít Sansal regénye Orwell víziójára, ahol az emberek zöme szintén nyomorban él.
Ati, az igazságkereső
A regény főhőse Ati, aki Abisztán végvidékének egyik szanatóriumában tengődik, hogy kigyógyuljon a TBC-ből. Ati eljut a szabadság gondolatáig és rendszer elleni lázadásról kezd el spekulálni (Sansal itt Camusnak állít emléket: az abszurditás egyetlen ellenszere a francia filozófus szerint a lázadás). A regényt valójában Ati igazságkeresése viszi előre, aki a lerongyolódott infrastruktúrának köszönhetően egy évig gyalogol, hogy eljusson a fővárosba, majd ellátogat egy gettóba, ahol társadalmon kívüliek élnek és a szabdság még nyomelemekben megtalálható. Mégis úgy tűnik, hogy a gettó az állam tudtával és engedélyével létezik: a totalitás része, hogy még az ellenség is az állam jóváhagyásással létezhet, mitöbb az államnak szüksége is van az ellenségképre. Ati ezután számos kalandon keresztül eljut Abisztán közigazgatási és hatalmi központjába Abigouvba. Itt ismerkedik meg Abisztán alapításának titkával valamint a hatalom működésének egyéb struktúráival.
Kritika
A 2084 összességében érdekes mű, többször magával is ragadott olvasás közben. Nagyon érdekes eszmefuttatások olvashatók arról, hogyan lehet a vallást a politikai hatalomgyakorlás eszközévé tenni. A vallás- és iszlámizmuskritika mellett azonban a történet kidolgozottsága, a főhős, Ati jellemfejlődése háttérbe szorul. Sansal rögtön a regény elején figyelmezteti az olvasót, hogy a Bigaye világa csupán kitalált történet, ugyanúgy nem létezik, ahogy az orwelli világ Nagy Testvére sem. Az duplagondolt ismerő olvasók azonban pontosan tudják, hogy nagyon is valóságos a veszély.
Megfontolt hazugságokat mondani, s közben őszintén hinni bennük, elfelejteni bármilyen tényt, ha időszerűtlenné vált, s aztán, ha ismét szükség van rá, előkotorni a feledésből éppen csak a szükséges időre, tagadni az objektív valóság létezését s ugyanakkor számításba venni a tagadott valóságot – mindez elengedhetetlenül szükséges. Még a duplagondol szó használatakor is szükség van a duplagondol alkalmazására.
George Orwell: 1984 (Szíjgyártó László fordítása)
A 2084 sajnos nem éri el sem nyelvi, sem a történt vagy az alakok szintjén azt, amit Orwell vagy Huxley remekművei. A regény elsősorban példázat, figyelmeztetés és olyan államok elterjedését vizionálja, mint a kizárólag az iszlám hittételek alapján szerveződő, ma is létező teokráciák (Szaúdi-Arábia, Irán). Az Iszlám Állam megjelenésével azonban immár felvetődött annak lehetősége is, hogy egy terrorista csoport erőszakkal alakítja át a létező vallási struktúrákat, és egy Sansal által leírt vallási diktatúrát hoz létre.
Adós vagyok az Ozora fesztivál épületeinek leírásával, ezúttal azonban csak egy rövid felsorolás formájában mutatom be a Nagyszínpadtól délnyugtra fekvő dombon lévő építményeket. A Nagyszínpadtól erre a területre egy falépcsőn lehet feljutni, melyet egy szép, színes páva díszít.
Az első épület a lépcső után a pagodára emlékeztető Mirador, mely pszichedelikus ihletésű művészeti alkotásnak kínál kiállítási teret. Legfelső szintje egyben kilátóként is szolgál. A Miradorban a művészektől közvetlenül meg lehet venni az alkotásokat, emellett sok művész itt készíti el festményeit, rajzait.
A Miradortól nem messze található az Artibarn, magyarul a Művészpajta. Az egykori pajtában a legkülönbözőbb kézműves tevékenységeket lehet kipróbálni (nemezelés, agyagozás, kerámia, kosárfonás, diafestés, kovácsolás, üvegfújás, kosárfonás stb.) Este a pajta közepén egy DJ zenél miközben a falra írásvetítővel a vetítőlapon lévő színes, bárki által “átrajzolható” folyadékmintákat projektálnak a falra.
Az Artibarnnal átellenben található a Tea Shack, azaz a teaház, ahol önkéntesen felajánlásért különböző teákat lehet kipróbálni. A gyógynövények, melyből a teák készülnek, a közelben lévő Hétfejű tündér kertjéből (a név Lázár Ervin mesegyűjteményére utal) származnak.
Innen nem messze található a Piramis, mely engem inkább emlékeztet egy távoli-keleti közösségi, „törzsi” épületre, mint egy piramisra. A Piramisba különböző tánc és „mozgásfoglalkozásokon” lehet részt venni, a jógától a piláteszen át a jávai hastáncig.
A Piramistól délre található a Bölcsesség Köre (Wheel of Wisdom), ahol dr. Sally Torkos pszichológus és prof. Béla Torkos fizikus tartanak az emberi tudat történetét, fejlesztési lehetőségeit bemutató foglakozásokat.
Innen egy sárkányfejet formáló bejáraton keresztül, egy fahídon át juthatunk át a Dragon Nestbe. A Sárkánfészek színpadán főleg világzene és mindenféle nehezen besorolható előadóművészi kezdeményezés hallható. Az épület nagyon egyedi kialakítású, a színpadtól balra egy fészekhez hasonlítható, nádtetős közösségi tér kapott helyet. A színpad nyújtott, hosszúkás kupolája anyaméhként fogadja be a fellépőket.
A színpadtól jobbra egy többszintes épület emelkedik, ahol a koncertek közötti szünetben remekül lehet pihenni a mindenhova kirakott babzsákokon.
Itt található a Csámbok ház is, melynek nevét eleinte csak angolul láttam leírva (Chambok) és azt gondoltam, hogy indiai kifejezés. Valójában Csámbok az épület utolsó lakója volt. A Csámbok házban a legkülönbözőbb tematikájú előadások hallhatók, korábban Feldmár András is megszólalt itt.
A Dragon Nesttől egy kőhajításnyira található a Pumpui, mely nem állandó épület, hanem egy évente újra felállított sátor. A Pumpui már a Solipse fesztivál idején is létezett, akkor még cirkuszi sátor volt. A Pumpui thai nyelven annyit tesz: kövér férfi. Nem tudom honnan ered az elnevezés, azonban a sátor megnevezése a kiejtési szempontjából nem egységes. Egyesek a szó végén külön ejtik az u-t és az i-t, míg mások diftongusként mondják ki.
Bevallom, ez a felsorolás kissé szárazra sikerült, de ígérem, érdekesebb témával folytatom.
Időközben ráleltem az Ozora fesztivál elődjének tekinthető Solipse Festiválról egy részletes leírásra, melyet maga a Solipse szervezője írt. A Solipse elnevezés két dologra utalt: egyrészt összecseng az angol eclipse azaz a napfogyatkozás szóval, ugyanis a fesztivált éppen a Magyarországon is 1999. augusztus 11-én látható napfogyatkozás idején rendezték meg. Másrészt úgy tűnik, mintha a szolipszizmus filozófiai irányzatának a rövidítése lenne, mely minden létezőt a tudat termékének tekint.
A szervező William Miller volt, aki William Shakespeare ill. Fish álnéven szerepel az interneten (a továbbiakban én Fishnek hívom). A psy-trance-ről szóló gyűjteményes munkában Fish nagyon őszintén ír a Solipse fesztivál létrejöttéről és a szervezéshez kapcsolódó nehézségekről is.
Fish 1999-ben fél millió nyomtatott röplappal és egy hét nyelven elérhető honlappal kezdte meg a Solipse fesztivál reklámozását. A röplap elég sok, akkor még szubkultúrának számító csoportot szólított meg:
„Attention all hippies, travellers, nature loving, vegetarian, flower children, chillum-smoking, Goa-heads, tripping rainbow, Psychedelic, techno-freaky, peacful, colorful, happy people. You are ALL welcome to Solipse – the full solar eclipse festival in Ozora. Hungary.”
A szöveg szerint a Solipse volt az első igazán globális psy-trance fesztivál. A jegyeket meg lehetett venni Indiában, Japánban vagy akár Tájföldön és az interneten is. Az eredeti jegyár 35$ volt és a fesztivál időpontjának közeledésével drágult. A szegényebb országukból érkezők, amennyiben útlevéllel igazolták származásukat, 40 százalékkal olcsóbban juthattak a jegyhez.
Fish számára a fesztivál megrendezése komoly kihívás volt: eredetileg 500 német márkával (480$) a bankszámláján vágott neki a szervezésnek, a fesztivál büdzséje azonban 1,5 millió dollárt tett ki. A helyszín kiválasztáshoz tolmács segítségével beszélt a helyi gazdákkal és az érintett polgármesterekkel és végül az utolsó pillanatban esett a választás Dádpusztára.
A fesztivál előtt végül sikerült felépíteni egy kisebb várost, hat sátorral, egy bolttal és egy bankkal, ahol a világ különböző pénznemeit lehetett forintra váltani. A fogyasztás helyett az alkotásra helyezte Fish a hangsúlyt, azonban a teremtés káoszának nem csak előnyei voltak. Egyszer csak például megjelent a magyar adóhatóság, akik elől el kellett rejteni a többi zsáknyi különböző valutát. Később gépfegyveres vámosok jöttek, akik az engedély nélkül árusított sört akarták lefoglalni. Szerencsére Magyarországon már akkor is mindent meg lehetett oldani egy kis baksissal.
Fish a fesztivál utolsó napját megelőző napon már elég rossz idegállapotban volt az újabb és újabb komplikációk miatt. A széf kulcsát, melyben az összes bevétel volt, egy jegyzet kíséretében hátrahagyta a többi szervezőnek és visszarepült Berlinbe. Itt egy huzamban 14 órát aludt. A többi szervező nem találta meg a kulcsot ill. a jegyzetet, így azt gondolták, Fish meglépett az egész bevétellel. Sokáig makacsul tartotta magát az a legenda, hogy Fish lenyúlta a fesztivál kasszájét. Saját elmondása szerint azonban visszatért Magyarországra és kifizetett mindenkit. A hét napos fesztivál nyeresége végül 50 000$ volt, ami állítólag szerény nyereségnek mondható egy egy hetes fesztivál után.
Fish később Zambiában egy második Solipse fesztivált is megrendezett, mely nem volt olyan sikeres, mint a dádpusztai fesztivál. Bonyolult volt a helyszínre eljutni, a fesztivál pénzügyileg veszteséges volt és mindemellett egy ember meghalt, ugyanis hepatitisz fertőzésének kezelésére nem volt hajlandó orvos segítséget elfogadni. Fish később a németországi Full Moon Fesztiválon a chill-out rész szervezésében vett részt, majd idővel teljesen kiábrándult a psy-goa közöségből és azóta kizárólag humanitárius projektek szervezésében vesz részt. Ma már a psy-goa szcénát önzőnek, dekadensnek és konzumeristának látja és nem jár fesztiválokra.
(Korábbi cikkemet rögtön helyesbítenem kell: ráleltem az Ozora fesztivál egy tavalyi, magyar leírásra, így nem igaz, hogy a fesztivál épületeinek ne lenne magyar neve ill. leírása. Ennek megfelelőlen módosítottam az előző bejegyzésem).
Az ozorai Nagyszínpad teljesen megfelel Otto Wagner híres elvárásnak az építész irányába, szerinte ugyanis haszontalan dolgok nem lehetnek szépek. A Nagyszínpad elsősorban funkcionális épület, helyet biztosít a DJ-knek zenélésre, megvédi a technikát a természet viszontagságaitól és a színpad előtt táncolókat a tűző naptól.
Nem tudtam pontosan kideríteni, mikor épült a Nagyszínpad és az árnyékot nyújtó melléképületek. A Google Earth tanúsága szerint 2014-ben már állt a fából készült színpad, a mögött álló nádtetős épület és a nyolc, szintén nádtetős, gúla alakú „sátor”. A Nagyszínpad már a Solipse fesztiválon is az események központja volt és ez ma sincs másképp. Itt található ugyanis az Ozora fesztivál igazi központja, ez azonban nem is maga a színpad, hanem az előtte lévő árnyékolókkal ellátott faoszlopok, melynek központjában a fesztivál idején egy világfa áll. Mircea Eliade írja a „A szent és a profán” című művében Kanada indigén törzséről, a kvakiutlokról:
„A kvakiutlok azt hiszik, hogy egy rézkaró szeli át a három kozmikus szintet (alvilág, föld és ég). Ahol behatol az égbe, ott található a felső világ kapuja. E világoszlopnak az égen látható képe a Tejút. Az istenek művét, az univerzumot az emberek saját mértékük szerint ismétlik és utánozzák. Így például az axis mundi, amely az égén Tejútként látható, a kultikus épületekben mint szent karó, egy tíz-tizenkét méter hosszú cédrustörzs bukkan elő, amelynek több, mint a fele kiáll a kultikus épület tetejéből. Ez az oszlop főszerepet játszik a ceremóniák során, mert ez kölcsönöz a háznak kozmikus struktúrát. A rituális dalokban a házat a „mi világunknak” nevezik, és a beavatandó jelöltek, akik benne laknak, tudtul adják: „A világ központjában vagyok… a világ oszlopánál vagyok…” stb. „
Mircea Eliade: A szent és a profán, Helikon Kiadó, 2019, 28. oldal
Bár én személyesen nem vagyok vallásos, sőt, szkeptikus vagyok a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, szimbolikusan hasonlóan éltem át és meg az ozorai beavatást, mint a természeti népek. Ozorára igazán akkor érkezik meg az ember, ha elmegy – elzarándokol – a világfához, táncolva egyesül a közösséggel és szimbolikusan az öt körülvevő világgal, az univerzummal is. Ez az utolsó és legfontosabb lépcsőfoka az Ozorára való megérkezésnek: először belépünk a „Welcome to Paradise” feliratú kapun, megkeressük a sátorhelyet és felépítjük a sátrat, majd a nyitóceremónia keretében, amikor lebukik a nap keleten, kigyúl a világfa és a színpad tengelyében álló elkerített tűzhely és birtokba vehetjük, körbetáncolhatjuk a világfát.
Az ozorai világfa különböző napszakokban különbözőképpen hat. Nappal jól kivehető a fa alakja és a sátor fölé emelkedő fanyalábok. Éjszaka a megvilágításnak köszönhetően misztikus élményt nyújt a világfa, a fénynyalábok ilyenkor messze a nappal látható fa kiálló ágai fölé emelkednek.
A fesztivál honlapján külön utalnak arra, hogy 2018-ban a Nagyszínpad előtti térre kidolgozott koncepcióban fontos szerepet kapott a legkülönbözőbb kultúrákban megtalálható Élet fa, mely összeköti a szférákat és egyben kijelöli az emberek élőhelyét.
A Nagyszínpad – pontosabban ezúttal is inkább az előtte lévő fából készült szerkezet – további sajátossága, hogy évről évre megújul, ugyanis minden évben más dekorációval fedik le a táncteret. Ez a tánctér az árnyékolás ellenére nincsen elválasztva a természettől: száraz időben porfelhő képződik itt, hogy aztán egy kiadós eső után teljesen sártengerré alakuljon.
A Nagyszínpadtól északnyugtra fekvő terület épületei és létesítményei, melyet északon az Ambyss zár le az elmúlt években készültek el. Rögtön a Nagyszínpadtól balra található két nádtetős épület, mely bárként szolgál, ehhez kapcsolódik egy kilátóval is ellátott érdekes formájú közösségi épület, a Pillangó ház. A Pillangó ház fölött található az évről évre újra a kukoricamezőbe vágott labirintus, a kettő között a Prizma nevű kilátó. Ettől nyugatra, egy völgybe helyezkedik el az elmúlt években létesített mesterséges tó, aminek csak az északra eső, bójákkal leválasztott részét lehet úszásra és fürdésre használni. A tavat csak szigorú biztonsági előírások betartása mellett lehet igénybe venni, legfeljebb 100 embert engednek egyszerre a tó partjára.
2018-ban készült el az Ambyss, mely hasonlóan a The Dome-hoz chill-out sátorként működik és egy didzseridu ceremóniával avatták fel. Az Ambyssban DJ-k is fellépnek, emellett rendszeresen élő festés keretében meg lehet nézni, hogyan készül el egy festmény (én ezt különösen éjszaka találtam izgalmas programnak).
Innen nem messze található a Healion, mely egy kettős csúcsú sátorból és a sátor körül számos kisebb, izgalmas formatervezésű kabinból áll. Itt a legkülönbözőbb gyógyító terápiákat lehet kipróbálni az ájurvédikus gyógyászattól az akupunktúrán át a tibeti hangtálas gyógyításig.
Már első alkalommal is lenyűgöztek a fesztivál területén található épületek, szobrok, a völgyet a dombbal összekötő lépcső és az egyéb „létesítmények”. Az elmúlt 15 évben a következő épületek, helyszínek készültek el. A csillaggal jelölt épületek már a fesztivál előtt is léteztek, átalakításuk után azonban új funkciót kaptak.
| Év | Angol elnevezés | Magyar elnevezés | Funkció |
| 2010 | Pyramid | Piramis | mozgásfoglalkozások |
| 2010 | Magic Garden | Csodák kertje | rituális szertartások |
| 2011 | Chambok House* | Csambok ház | előadások |
| 2012 | Dragon Nest | Sárkány fészek | közösségi tér, rendezvények |
| 2012 | The Dome | (The Dome) | közösségi tér, rendezvények |
| 2013 | Artibarn* | – | kézműves foglalkozások |
| 2014 | Mirador | – | kiállítások, kilátó |
| 2014 | Compass | – | különböző foglalkozások |
| 2015 | Adam and Eve | Ádám és Éva szobra | műalkotás |
| 2015 | Stairway | Lépcső | |
| 2016 | (Gastro Tempel) | Étterem | étkezés |
| 2017 | Butterfly House | Pillangó ház | kilátó |
| 2017 | Lake | Tó | fürdési lehetőség |
| 2018 | Ambyss | – | közösségi tér, rendezvények |
| 2018 | Nautilus | – | |
| 2018 | New School | Új iskola |
Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy Ozora hivatalos nyelve az angol, a fesztivállal kapcsolatos információk ugyanis kizárólag angolul jelennek meg a honlapon és az ingyenesen térképeken. Bár éppen Ozora kapcsán nem is erőltetném a „hivatalos” kifejezést. Egyszerűen pragmatikus okokból szerepelnek mindenütt csak angol elnevezéssel az épületek, a magyar résztvevők lefordítják vagy szintén angolul használják ezeket. (Kiegészítés: ez ebben a formában nem teljesen igaz, időközben találtam magyar nyelvű épületelnevezéseket és ezek leírásait).
Egy-két helyszín pontos építési idejét nem tudtam kideríteni, illetve egy-két létesítmény csak ideiglenes jellegű:
| Épület neve angolul | Épület magyar neve |
Funkciója |
| Main Stage | Nagyszínpad | rendezvények |
| Wheel of Wisdom | A bölcsesség köre | rituális szertartások |
| Tea Shack | Teaház | teaház |
| 7 Headed Garden | Hétfejű Tündér kert | biogazdálkodás |
| Haven | Haven | információs pont |
| Cooking Groove | Főzőliget | főzés |
| Pumpui | Pumpui | rendezvények |
| Circus | Cirkusz | rendezvények |
| Labyrinth | Labirintus | bolyongás 🙂 |
| Healion | gyógyítás |
A Wheel of Wisdom a Magic gardenben található, de nem tudom pontosan mikor építették. A Circus és a Pumpui egy-egy sátor, melyet csak a fesztivál idejére építenek fel. Végül a Labyrinth kukoricamezőbe vágott utakból áll. Számos épület korábban gazdasági épület volt (pl. Old School, Artibarn). A Chambok ház, bár távol-keleti hangzású, valójában egy Csámbok nevű magyar ember lakóhelye volt, előtte istálló ill. a napszámosok lakhelye.
Építészeti stílus
Az Ozorán található, 2004 után elkészült épületek stílusát elég nehéz meghatározni, aminek szerintem az az oka, hogy az organikus építészethez állnak közel, mely önmagában nem is annyira stílus. Az organikus építészet lényege, hogy az épület harmonikus egységet alkosson környezetével, így a stílusfogalom más szempontoknak van alárendelve.
Az utóbbi időben az organikus építészetben fontos szerepet kapott az ökologikus építkezés és az organikus színösszeállítás (utóbbi német fogalom: organische Farbigkeit). Mindkettő hangsúlyosan jelenik meg az Ozorán található épületekben.
Az ozorai épületek erősen emlékeztetnek a távol-keleti építkezésre, ezen belül különösen az indonéz és japán hagyományos építkezéssel mutatnak rokon vonásokat. Közös jellemzőjük, hogy természetes anyagokból, fából és nádból készültek. Ahogy számos természeti nép, úgy Ozora építészetében is fontos szerepet játszik a biomorfia azaz az organikus struktúrák leképzése az épületekben.
Az ozorai épületek további közös vonása, hogy funkciójukat tekintve kizárólag közösségi épületek (két apró kivétel: az étkezésre szolgáló épületek egy bizonyos része – ahol a személyzet dolgozik – nyilván nem az, ill. 2019-ben építettek egy külön épületet, amit az Ozorán dolgozóknak szolgál irodaként).
Ozora építészetének elemezésével kapcsolatban elég sovány a szakirodalom, én egyetlen komolyabb elemző cikket találtam Martinkó Józseftől, Nemesházi Péter fotóival illusztrálva. Martinkó szerint az ozorai építészet “bioorganikus formavilágú (…), rurális vagy antropomorf építészet”. Abban mindenesetre messzemenően egyetértek Martinkóval, hogy az Ozora fesztivál épületeivel méltatlanul keveset foglalkozik a tudomány. A tudományos feldolgozás mellett az ozorai építkezés új közösségi terek létrehozásnak mintája is lehetne.
The Dome
Kezdem kedvenc ozorai épületemmel. A mai Dome helyén eredetileg egy cirkuszi sátor állt, mely chill-out részként működött. A Domeban ma is elsősorban chill out és downtempo zenéket játszanak. A hivatalos, nagyszínpadnál zajló megnyitó előtt a Domeban OM-ceremóniára kerül sor. Az épület központi kupoláját 11 tető fogja körül, melyek egyben az épület bejáratai is, bár legtöbben az észak felé tartó útról, keletről mennek be az épületbe. A DJ-pult az épület kelet-nyugati tengelyén helyezkedik el, maga a DJ kelet felé néz.
A lenyűgöző méretű kupolát fagerendák tagolják. A kupola belső fele és a DJ pult dinamikus műalkotás, mely a fényfestésnek és a fluoreszkáló anyagoknak köszönhetően folyamatosan változik. Éjszaka a kupola külső, nádtetős részére is fényt vetítenek, ezzel sajátos, dinamikus díszítés kap az épület.
A DJ-pult alakja az indiai ornamentikára emlékeztet, a föléje magasodó faszerkezet az egyiptomi fáraók fehér koronáját, a hedzsetet idézi. Összességében a The Dome belső tere szakrális hely benyomását kelti, ezzel messzemenően megfelel az Ozora fesztivál által képviselt szellemiségnek, melyről még külön bejegyzésben írok. A Dome otthonosságát fokozza, hogy homokkal van felszórva, az épület fa oszlopaira tucatnyi függőágyat feszítenek ki.
Álljon itt a Dome-val kapcsolatban egy személyes élményem. Amikor első alkalommal voltam Ozorán, az étteremben beszélgettünk egy magyar fiúval. Felhívta a figyelmünket arra, hogy este Letfield fog játszani a Domeban. Az elektronikus zene kedvelőink Letfield fogalom, 1995-ben megjelent Leftism című albuma zseniális, megkerülhetetlen alkotás (kedvencem az Open up).
Este elmentünk meghallgatni Leftfieldet, aki természetesen nem régi számokat játszott, hanem teljesen új hangzásvilágot varázsolt a kupola alá. A kupola kék színben úszott, a DJ-pultra kontrasztként hol kék, hol vöröses fényt vetítettek. Miközben ott táncoltam a kupola alatt, egyetlen egységként éltem meg a zenét, a táncot és az engem körülvevő épületet.
Nietzsche írja a Tragédia születésében:
Szabad ember most a rabszolga, leomlik most valamennyi merev, ellenséges határ, amit ember és ember közt a szükség, az önkény vagy a “pimasz divat“* emelt. A világharmónia evangéliuma mellett most nem csak megbékéltnek, összefortnak, egyesültnek érzi magát minden ember a társával, hanem egynek, minta Mája fátyla szétszakadt volna, és már csak foszlányokban libegne még a titokzatos ős-egy körül. Énekszóval, tánccal nyilvánítja magát magasabb közösség tagjának az ember: feledte a járást és a beszédet, s táncos léptekkel már-már a levegőbe emelkedni készül. Mozdulataiból az elvarázsoltság szól. (…) Az ember nem művész többé – műalkotássá lett: az ős egy legnagyobb gyönyörére és kielégülésére az egész természet művészi teremtőereje nyilatkozik itt meg, a mámor megrázó vonaglásai közepette.
Friedrich Nietzsche: A Tragédia születése, Európa könyvkiadó, 1986, Fordította Kertész Imre, * Rónay György
A Solipse-tól Ozoráig
Ozorán az volt a tapasztalatom, hogy a résztvevők viszonylag keveset tudnak a fesztivál történetéről, gyökereiről. Persze ez szubjektív benyomás, de egy csapat ausztrál ill. új-zélandi is azt mondta, hogy senkitől nem tudtak erre vonatkozó információkhoz jutni. Én elsőozorázóként mindössze két dolgot tudtam, egyrészt, hogy a mostani fesztivál elődjét 1999 augusztusában, a Magyarországon is látható napfogyatkozás idején rendezték meg, másrészt, hogy a fesztivált egy juhász birtokán rendezik meg. Az elmúlt években számos cikk jelent meg a fesztivál történetéről, ezekből jól rekonstruálható, hogyan vált egy kis, családias kezdeményezésből világhírű tömegrendezvény.
Az Ozora fesztivál elődje egyértelműen az 1999-ben megrendezett Solipse fesztiválvolt, melyet augusztus 9. és 15. között rendeztek meg a Fejér megyei Dádpusztán. A fesztivál idején, egész pontosan augusztus 11-én lehetett Magyarországon teljes napfogyatkozást látni. A résztvevők számáról ellentmondásosak az információk, 15.000 és 30.000 között mozognak a különböző becslések. A Solipse fesztivált egy Fish vagy William Shakespeare álnévre hallgató német férfi rendezte, személyéről sajnos nem tudtam többet kideríteni. A dádpusztai helyszínt Fish/Shakespeare Zimányi Dániel magyar gazdálkodótól és juhásztól vette bérbe.
A Solipse fesztiválon már létezett három fontos helyszín, mely mai napig meghatározó az Ozora fesztiválon: a nagyszínpad, az ambient sátor és a Pumpui. A Solipse-ról szóló élménybeszámolók már tartalmazzák azokat az elemeket, amik később az Ozora fesztivál hírnevét megalapozták. Ezek az összetartozás érzése, az erőszakmentesség, az önzetlenség és a mások tisztelete. Többen kiemelték a fesztivál nemzetközi jellegét, van, aki tudni vélte, hogy 48 nemzet lányai és fiai vettek részt a Solipse-on. A fesztivált sokan „modern Woodstocknak” írják le, ahol békésen egymás mellett táncolnak a különböző elektronikus zenét kedvelők. A képek és a beszámolók alapján a Solipse elég amatőr módon volt megszervezve, ezzel azonban semmiképpen sem akarom a fesztivál nyújtotta élményt értékelni vagy leszólni az ötletgazdát, Fisht a.k.a. Shakespearet. Az alábbi videó elég jó benyomást nyújt a fesztiválról. Nekem úgy tűnik, hogy 0:50-nél a fesztiválterület tulajdonosát, Zimányi Dánielt lehet látni. Állítólag Zimányi már a Solipse idején jegyzetfüzettel járta a környéket és feljegyzéseket készített arról, hogyan lehetne állandó fesztiválhelyszínné alakítani saját birtokát.
Zimányi Dániel
A Solipse fesztivál ötödik évfordulóján egy magyar szervezőgárda kereste meg Zimányit. Zimányi ragaszkodott ahhoz, hogy ezúttal ne csak a terület bérbe adója, hanem társszervező is lehessen. 2004-ben Sonar Plexus, 2005-től Ozora (hivatalosan O.Z.O.R.A) néven rendezték meg a fesztivált Zimányi aktív közreműködésével.
A Danibácsinak becézett Zimányi, édesapja nyomdokain haladva már a nyolcvanas évek óta foglalkozott állattartással és gazdálkodással, majd 1993-ban költözött családjával Dádpusztára. Számos helyen juhászként utalnak rá, ami a puszta foglakozáson túl egy szimbolikus jelentést is magában hordoz. Szerény, célratörő ember volt, igazi farmer, aki szívós munkával, lépésről lépésre haladva érte el céljait.
Jól jellemzi Danibácsit a következő történet: az Ozora fesztivál bejáratnál egy köszöntő feliratot helyeztek el (Welcome to Paradise azaz Üdvözlégy a paradicsomban). Amikor először felkerült a bejárathoz a felirat, Zimányi kérésére újra levették, szerinte ugyanis túlzás lett volna legelőit és lankáit paradicsomnak nevezni. Később azonban engedett a nyomásnak és újra elhelyezték a feliratot a bejáratnál, ugyanis ő is belátta, hogy az Ozora fesztivál valóban a mitologikus paradicsomi állapotok idézi meg.
Zimányi egy alakommal elment Portugáliába, a világ legnagyobb goa-fesztiváljának tartott Boomra is, tapasztalatszerzés céljából. Mindössze egy napot töltött ott, ugyanis nem szórakozni ment, hanem ötleteket gyűjteni. A fiatal korábban a Pinky Floydot kedvelő Zimányi a saját maga által is szervezett fesztiválon kedvelte meg a pszi-goa zenét – igaz pontosan nem tudni, annak melyik válfajával tudott leginkább azonosulni.
Az Ozoráról szóló cikkekből kiderül, hogy Zimányi Dánielnek, és fiának Árpádnak meghatározó szerepe volt a fesztivál területének kialakításban, ennek kapcsán egy-két konkrét fejlesztést is említenek. Elnézve az épületeket és az infrastruktúrát megállapítható, hogy józan paraszti ésszel és kimért ütemben zajlott és még zajlik ma is Ozora továbbfejlesztése. Zimány Dániel joggal nevezhető az Ozora fesztivál legendás alapítójának.
Tavalyelőtt engem is megdöbbentett halálhíre. 2018. március 17-én hunyt el.
„Az O.Z.O.R.A. Fesztivál alapítója, a terület tulajdonosa, szerény gazda, nomád juhász és legfőképp, távolba látó vizionárius, Zimányi Dániel váratlanul távozott közülünk” – olvasható a fesztivál hivatalos FB-oldalán. Emlékhelyét a Paradicsom közelében, Ádám és Éva fából készült szobrai előtt helyezték el. Tavaly egy kis füstölőrudat gyújtottam meg az emlékhelye előtt.
Ozora fesztivál 2005-2019
A fesztivált 2005 óta évente rendezik meg, valamikor július utolsó és augusztus első hete körül. A fesztivál nevéről már írtam a bevezetőben, itt csak utalok még egy furcsaságra: Ozora község Tolna megyében található, a fesztivál azonban Fejér megyében, Dádpusztán kerül megrendezésre. Az ozorai polgármester 2012-ben perrel fenyegetőzött a névhasználat miatt, ugyanis szerinte a rendőrségi razziák miatt a hírekbe került fesztivál rossz hatással volt a település hírnevére. Valószínűleg a per csak fenyegetés maradt, ugyanis a témáról semmilyen további hírt nem lehet találni az interneten.
2005 óta évről évre újabb épületek, szobrok, WC-k és zuhanyzók létesültek Ozorán. 2017-ben a fesztiválozók kérésre még egy mesterséges tavat is létrehoztak, melyet 2018 óta igen szigorú biztonsági előírások betartása mellett lehet használni.
Bár pontos statisztikákat nem találtam sehol, Ozorán feltűnően sok a külföldi. Ez állítólag így volt már a Solipse fesztiválon is, de Ozora nemzetközi hírneve elsősorban egy tudatos és jól szervezett marketing tevékenység eredménye. 2012-től ugyanis a legkülönbözőbb helyszíneken (Európa, Ázsia, Észak- és Dél-Amerika) rendeztek One Day in…X elnevezéssel partikat (X=a város neve, ahol a partit rendezték). Az első ilyen bulit stílusosan az indai Goa tartományban rendezték meg, ugyanis az Ozorán hallható goa zenei stílus elnevezése is innen származik.
Az Ozora fesztivál első 15 évében szép fejlődési pályát írt le: ennek az egyik látható és pozitív jele az egyre több épület és egyre jobb infrastruktúra. Szerencsére mai napig kizárólag heti jegyet lehet venni Ozorára, így elég jól kiszűrik a kizárólag a buli miatt idelátogatókat. Ozora meg tudta őrizni békés, toleráns és erőszakmentes jellegét, igaz, a növekedéssel együtt járt, hogy ma már nem lehet őrizetlenül a sátorban hagyni értékesebb tárgyakat. A fesztivál mindenesetre ma már világhírű és összehasonlítva más magyar fesztiválokkal meglehetősen egyedülálló. Hogy miért, kiderül a következő bejegyzésekből.
Sokat gondolkoztam, milyen címet adjak bejegyzés-sorozatomnak Ozoráról (pontosabban O.Z.O.R.A), aztán rájöttem, hogy nincsen értelme újra feltalálni a spanyolviaszt, hiszen Ozora ma már fogalom Magyarországon, sőt nemzetközi szinten is elég jól cseng a neve. Ebben különben egy csepp öntömjénező túlzás sincs, ami kisebb nemzetek lányait, fiait, így bennünket is sajnos gyakran jellemez (vö. Magyarországon méltán világhíres kifejezést).
Elsőként egy fogalmi tisztázás: Ozora egy helyiség Tolna megyében, a fesztivál hivatalos írásmódja így néz ki: O.Z.O.R.A. A betűszó feloldása: Organic Zones of Radiant Atmosphere azaz Sugárzó légkör szerves zónái. Persze próbálja valaki a beszélt nyelvben megkülönböztetni Ozorát O.Z.O.R.A-tól. Arról nem is beszélve, hogy hosszú távon milyen környezetszennyezéshez vezetne, ha a nyomtatásban is állandóan O.Z.O.R.A-t írnánk. Én az egyszerűség kedvéért az Ozora formát használom és ez ebben a szövegben kizárólag a fesztivált jelöli.
Kétszer voltam Ozorán, 2018-ban és 2019-ben. Az első alkalommal annyira megtetszett, hogy mindenáron el akartam menni egy második alkalommal is. Réges-régen jártam a Sziget fesztiválra, aztán évekig semmilyen fesztiválon nem voltam. A pszi-transz zenei stílust részben kedvelem, de számos alfaja van ennek a zenének, amit annyira nem szeretek. Tehát nem vagyok sem klasszikus fesztiválozó, sem a pszi-transz zenét kimondottan kedvelő goás. Negyven-akárhány évesen mindössze egy-két napot sátoroztam egész életemben. Ezt csak azért mondtam el előjáróban, hogy az olvasóim be tudják lőni, milyen elvárásokkal mentem el Ozorára.
Ozorán meglehetősen régimódiasan naplót is írtam. Íme az első bejegyzés, mely még Bécsben született.
2018/07/20
Jó antropológus módjára a hét elején kikérdeztem egy tapasztalt antropológustársam Michael S.-t, hogy mit tud Ozoráról. Ő már háromszor volt, így tapasztalt Ozoristának tekinthető.
Első ozorai utam valóban olyan, mint az európai antropológusok utazása a természeti népekhez. Városi, nagyvárosi ficsúr vagyok elkényeztetve a XIX. és XX. századi urbanizáció minden vívmányával. A vívmányoktól azonban nem látok se fát, se erdőt. Jellemző módon amikor Nyugatról Keletre utazok, úgy érzem, hogy egyre civilizálatlanabb helyre érkezem. Alászállok. Azonban a sámán is először alászáll, hogy utána meg tudja mászni a világfát.
Mivel idén nem lesz Ozora, egy bejegyzéssorozatot szentelek a fesztiválnak, felidézve az elmúlt két fesztivált. Ezen kívül külön foglalkozom Ozora történetével, fejlődésével és a fesztivált területén található épületekkel és egyéb alkotásokkal.
Ozora 2018 – Nyitó ünnepség – Opening ceremony
Miután tavaly év végén megígértem, hogy a kulturkorra is gyakrabban írok, hát íme: a fotótörténeti sorozatommal folytatom. Míg korábban a fotózás “klasszikus” alkotóival foglalkoztam, ezúttal egy kortárs művészt mutatok be. Ízelítőül négy fotó:
Michal Chelbin Izraelben, Haifában született 1974-ben, már a középiskolában megkezdte fotós tanulmányait. A kötelező katonai szolgálat során is a sajtórészlegen dolgozott fotósként, majd egy rövid ideig sajtófotós volt egy újságnál. “Minden egyes percét utáltam” – mondta egy 2008-as interjúban – “képtelen voltam gyászoló, síró embereket fényképezni a kórházban vagy a tárgyaló teremben”. Saját bevallása szerint állandóan elkésett, így kirúgták az újságtól.
Később Haifában, a WIZO (Women’s International Zionist Organization – cionista női szervezet) főiskoláján szerzett diplomát fotós szakirányon. A négy éves képzés után kezdett el saját projektjein dolgozni. 2000 óta több önálló kiállítása volt és közös tárlatokon is bemutatta műveit.
Chelbin tekercsre fényképez, képei beállított jelenetek.
A Lazarov című fekete-fehér sorozatban (2002) a cirkusz világát mutatja be.
A 2006-2007-ben készült The Black Eye című sorozat Oroszországban és Ukrajnában készült, szikár testű gyermek- és serdülőkorú birkózók láthatók a színes képeken.
Megrázó a Sailboot and swan című sorozata, mely az ukrán és orosz börtönök világába kalauzolja a nézőt. A Hasselblad 503-as analóg kamerával készült képeket hét különböző fegyintézetben készítette Chelbin. Arról, hogy pontosan hogyan sikerült engedélyt szerezni a börtönökben a fotózásra, nem akart nyilatkozni a fotós.
Cheblin képeinek kulcsa számomra, az ember külseje és az általa végzett tevékenység vagy a személy állapota közötti kölcsönhatás. Különösen nagy a kontraszt azáltal, hogy az egykori Szovjetunió területéről válogatta alanyait.
E bejegyzéshez ajánlóm még régebbi írásom August Sandersről és a portréfotográfiáról.
kulturkor 